Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

művelődési kondícióit is. Valójában a gazdaságban bonyolultabb volt a helyzet, s térjünk itt vissza újra a Felső-Bodrogköz, ill. Kelet-Szlovákia magyarlakta térségére. A Szlovákia keleti részén élő magyar tömb, de természetesen a vele együttélő szlovák népesség életében is kétszer történt alapvető változás századunkban - nem szólva itt a rövidebb alapvető váltásokról, ami a bécsi döntésekkel állt elő. Trianon után ugyanis Kárpátalja az első csehszlovák állam keretei között maradt, s ezzel keleti irányban nem zárultak le a térség gazdasági és műveltségi kapcsolatai. A kelet-nyugati irányú közúti és vasúti forgalom áthaladt a Felső-Bodrogközön is, ami a térség gazdasági kondícióit is befolyásolta. Hasonló módon nyitott volt a munkaerő-vándorlás előtt, s a paraszti gazdálkodás és árucsere napi gyakorlata is számos vonatkozásban hitelesíti a kontaktust keleti irányban. Ennek szerepe még akkor sem volt elhanyagolható, ha a valóban meghatározó, évezredes kapcsolatokat, amelyek a vizek és fő közlekedő utak mentén a magyar Alföld irányába, a Kárpát-medence gazdasági centruma felé vezettek, a trianoni diktátum elzárta. Az egyébként természetesen összekapcsolódó régiót mesterségesen széttagoló lépések valójában egybeestek a térség paraszti termelésének átalakulásával, legalábbis annak egy fontos szakaszával. A jobbágyfelszabadítást követő időszak, a paraszti árutermelésbe való - az egyes mikrorégiókban eltérő módon és intenzitással történő bekapcsolódás már új irányú és újfajta kapcsolatokat is épített. Ez is belejátszott abba, hogy Trianon - függetlenül a nemzeti érzések eufóriájától vagy melankóliájától - valójában bezárta az utódállamokat, különösen a perifériák mikrorégióinak gazdaságát. A gazdasági kapcsolatok természetesen kialakult rendjét az államhatárok meghúzásánál nem vették figyelembe. Tanulságosan igazolható ez a piac- és vásárkörzetek történetének alakulásán. A 18. sz. utolsó harmadában Zemplén vármegye 29 vásározóhelyet látogatott, amelyből 19 volt a vármegye területén, 10 azon kívül. Ezek között a harmadik leglátogatottabb volt Sátoraljaújhely vására, amelynek nagy vonzását és tiszta vonzáskörzetét még 1828-ban is egyértelműen ki lehet mutatni. S ami különösen érdekes: a 18. században 15 olyan zempléni település van, amelyik csak Újhelyben piacozik és vásározik, s nem jár más sokadalmakba. Ezek az alábbiak voltak: Kisbári, Nagytoronya, Borsi, Csarnahó, Nagykázmér, Kiskövesd, Barátszer, Papsor, Ladmóc, Mihályi, Legénye, Nagybári, Vitány, Szőlőske, Kistoronya. A felsorolás azért tanulságos, mert ezek a falvak 1920 után - Vitány kivételével - mind Csehszlovákia területére kerültek, s éppen úgy el lettek vágva természetes gazdasági központjuktól, mint a Felső-Bodrogköz valamennyi többi települése a másodlagos vagy harmadlagos piachelyet jelölő Újhelytől. Ehhez képest Szikszó, Miskolc, Kisvárda vásáraitól való elszakadás nem játszott igazán fontos gazdasági szerepet. Megnövekedett viszont a két világháború közötti időszakban Ungvár - korábban is számos zempléni falu látogatta vásárait -, Munkács és Csap sokadalmainak jelentősége, míg aztán a második világháború után ezeket a központokat is elvesztették a Bodrogköz keleti oldalának falvai. Közülük többen, elsősorban közvetlenül a határ mellett fekvők olyan földrajzi-gazdasági „zsákba" kerültek, hogy lényegében piac nélkül maradtak, ami természetesen messzemenően kihatott gazdasági kondíciójukra, társadalmi és szociális státusukra is. Bár Királyhelmec, Zemplén, Nagymihály, s több, jelentőségében felértékelődő vásárhely átvették a belső piacok centrumainak szerepét, jelentőségük nem volt azonos a funkciójukban „külső" vásárhelyekkel, amelyek elsősorban az állatkereskedelembe való bekapcsolódásra adtak évszázadokon át lehetőséget. Az 1950-es évektől ezek szerepe is jelentéktelenné vált. A nagy táji-termelési különbségek bizonyos mértékig lehetővé - egyszersmind kötelezővé - tették a belső piacok kiegyenlítő feladatkörének kialakítását, s mezőgazda-