Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

sági termelést inspiráltak az egyébként szekunder termelési adottságú tájakon is. A jó adottságú délkelet-szlovákiai mezőgazdálkodó területek szerepe Trianon után felértékelődött, s a paraszti üzemek - a Bodrogközben nyomasztóan rossz birtokstruktúrát eredményező nagybirtokok ellenére - jelentősen bekapcsolódtak az új állami keretek között zajló munkamegosztásba. A meghatározó gabona termesztése mellett a gyümölcs, dinnye, de más növények is biztos piacot remélhettek a Kárpátok előterének településein, népességénél. Ez a folyamat siettette pl. a szőlőtermesztés, bortermelés fejlesztését (Kiskövesd, Nagykövesd), a zöldségtermesztés és a dinnyészkedés elterjedését (Kiskövesd, Nagytárkány stb.) Hasonlóan felértékelődik az olyan nagy hagyományú gyümölcstermesztő falvak szerepe, mint Kistárkány. Korábban a Tisza-kert ártéri gyümölcsösének termése a Tiszán, ill. a Tisza-völgy közlekedőútján a magyar Alföld irányában került értékesítésre, az új feltételek a belső piacokat erősítették. (Tanulságos megemlíteni, hogy ebben az időszakban a vasút a népi kereskedelem fontos eszközévé vált. Gyümölcsöt, zöldséget a vaspályához közel fekvő településekről rentábilis volt behordani akár a kassai piacra.) Az első világháborút követő határmódosítások tehát - gazdaságilag - elsősorban csak a határ menti sáv falvainak helyzetét nehezítették meg, a többi település gazdálkodásának kereteit igazából nem bolygatták meg. Látnunk kell azonban, hogy ez nem csupán a mai Kelet-Szlovákia és nem csupán a magyarság gondja. 1920-ban megtörtek egy alakuló gazdasági-kereskedelmi rendszer keretei, ha késéssel, alacsonyabb színvonalon is, de a polgári fejlődéssel alakuló tőkés gazdaság táji típusainak, ill. azok kapcsolatrendszerének fejlődése. (A termelés lokális adottságaival sajnos az elmúlt évtizedek gazdasága nem számolt!) A második világháborút követő újabb határmódosítások a mai Kelet-Szlovákia magyarlakta településeinek keleti sávját lényegesen nehezebb helyzetbe kényszerítette: a korábban elvesztett természetes piacok mellett le kellett mondaniuk a hasonlóan nagy múltú gazdasági kapcsolatokról a Kárpátalja felé is. Ily módon a nagybirtokok felosztása révén földhöz jutó bodrogközi zsellérréteg egy része eleve értékesítési gondokat örökölt, amit a kialakuló állami felvásárlás csak kis részben könnyített. Intenzívvé válik - a két háború között megkezdődött - iparba, vasúti munkára való vándorlás, s a közös gazdaságok megszervezése igazából csak betetőzi e területen a gazdaság - kevés kivételtől eltekintve - ellehetetlenülési folyamatait. Nem lennénk azonban igazságosak, ha nem utalnánk rá, hogy a történettudomány és a néprajz művelői által mindig is példaértékűnek tartott kárpát-medencei táji kapcsolatrendszer, regionális munkamegosztás Trianon előtt sem volt merev, változatlan struktúra. Hadd szemléltessem ezt csupán Zemplén vármegye, ill. a Felső-Bodrogköz munkaerő-vándorlásának változásával. Zemplén egyike volt azoknak az északkeleti vármegyéknek, amelyek - a relatív túlnépesedés, gyenge megtartó képesség következtében - a legtöbb kivándorlót indították útnak - elsősorban az Újvilág irányába. 1870 és 1900 között csak Zemplén megyéből mintegy 50 ezer fő - zömében munkaképes férfi - vándorolt ki, ami már ekkor megváltoztatta a térség munkaerő-egyenlegét. Amíg a kepés aratók, summások, kisebb részben ruszin és szlovák vándoraratók révén korábban önellátó volt a megye mezőgazdálkodó területe a munkaerőben, a kivándorlók munkájának pótlására a 19. század utolsó harmadában válik dominánssá a ruszin, szlovák, galíciai „polyák" vándoraratók, időszaki munkások szerepe. Ez a folyamat felerősíti a hagyvidéki népesség spontán déli irányú vándorlását és letelepedését is, amit aztán betetőznek a - politikai intézkedéseket követő - áttelepülések, a kolonisták csoportos levándorlása. (Ezek problémájával nem kívánok itt foglalkozni, még akkor sem, ha jelentősen befo-