18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében
Folytonos kapcsolatban az egyéni birtokban levő nyílföldekkel, ugyanakkor a faluhatárnak közösre maradt részei elsősorban ugyancsak az állattartást szolgálták. Nemcsak a közös legelőre vonatkozott ez: a szabad élő erdőt, ha volt belőle bőven s a helyi szükségletet meghaladó famennyiség vízi úton való szállítására nem nyílt lehetőség, az értékesítés nehézségei miatt nem is fájáért becsülték elsősorban. Jellemző, hogy a tölgy- és bükkerdők kiterjedését és értékét aszerint határozták meg, hogy közepes makktermés idején hány sertést és mennyi ideig tudnak eltartani. Valóban, a makkollalás egyedülálló lehetőséget nyújtott a sertéshizlalásra; ahol jó makktermés ígérkezett, oda távolabbi vidékekről is hajtottak kondákat. Marosszékben külön rendelkezni kellett az ellen, hogy falubeliek a makkoltatást maguknak sajátítsák ki, s kívülről befogadott sertések után szedett makkbérből a birtokosoknak semmit se juttassanak. De nemcsak a sertéshizlalásnak: az egész állattartásnak nagy segítségére volt az erdő, kivált a jószág súlyos gondokkal járó átteleltetésében. Helyenként már ősszel az erdőbe verték a nyájakat; ahol volt belőle a Tiszaháton, rendszerint ott telelt a ridegen tartott jószág. De nemcsak a szabadon élhető erdő: nemegyszer az olyan is az állatállomány eltartását szolgálta, melyet mint újonnan sarjadzót vagy gyümölcstermőt vagy pedig az úri vadászás kedvéért tilalom alá helyeztek. Más országokban - hangsúlyozta az egykorú jogtudós a jobbágyok nyájait kirekesztették a vadászat céljára tilossá tett erdőből, hogy ott a vadállomány zavartalanul szaporodjék. Magyarországon azonban, hogy megélhessenek, a helységek lakóit szabad legeltetés illeti; ha ettől megfosztanák őket, az nem csupán az emlékezetet meghaladó szokással és feltétlen szükségükkel ellenkeznék, hanem ennek következtében a közjó és a földesurak érdekébe is ütköznék. Ezért ha csak a birtokos fenn nem akar tartani egy részt magának a jobbágyok számottevő kára nélkül, különben a vadállomány szaporodása végett tilalmassá tett erdőkben is szabad legeltetés jár a lakosoknak. Igaz, a pásztorok, amint nem egy híradás tanúsítja, főképp ha nem akadt más legelni való, nem sokat törődtek vele, hogy a jószág kárt tesz az olyan erdőkben, hol a fák rügyek, hajtásait eléri. Kivált a juh- és a kecskepásztoroknak szinte természetükké vált, hogy fákat legallyazzanak, lombos ágakat levagdossanak, sőt egész fákat kidöntsenek a nyáj számára. Egykorú vélemény szerint a juhászok makktermésben, szénafűben, vetésben, gabonában esett kárral „eleitől fogva nem gondoltak". 9 A közösséget megillető „szabad élő földnek" s az egyéni birtokban levő szántóknak és réteknek az állattartás érdekeire tekintő, egymást kiegészítő szerepvállalása nem hagy kétséget afelől, hogy a nyomásos gazdálkodás nem volt puszta földművelési rendszer, aminek a váltógazdaság szóhasználatát visszavetítve minősíteni szokták. A faluközösség által szabott rend nem csupán a szántóföldi növények körét, egymásra következését s ennek ütemét határozta meg, kiegészítve a pihentetartás köréből. A Néprajzi Múzeum értesítője 1942. 214-217. Kiss Lajos: Kemecse. Magyarságtudomány 1943. 278-280. Soós Imre: A jobbágyföld helyzete a szolnoki Tiszatájon 1711-1770. Szolnok, 1958. 31. Szabó Mátyás: A Körös és Berettyó alsó folyása vidékének rétgazdasága. Néprajzi Közlemények 1957: 34, 3-7. 11. V) MEOl. 619, 637-638, II. 32, 62-63, 66, 69, 206, 211 („sylvas slermere tytiris innatum est"), 112. 114. Zivuska Jenő': A besztercebányai királyi erdőigazgatóság régi okiratainak tartalomjegyzéke. Besztercebánya, 1906. 55. P. Prileszky: i. m. 31. Györffy István: Magyar falu, magyar ház Budapest, (1942). 72. Szabói., Föld és Ember 1929. 218-219. Kiss L: Magyarságtudomány 1943. 276-280.
