18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

tés közbeiktatásának és idejének rögzítésével. Megkötések és szabadítások olyan kötött gazdálkodást hoztak létre, melyben állattartás és a növénytermesztés ha nem is a v állógazdaságra jellemző teljes egymásrautaltságban, mégis egymást segítő szoros kölcsönösségbenfonódlak össze, s amint az év egy részében a szántóföld és a rét, csaknem mindenestül a faluhatár többi része is legelővé alakult át. Valójában teljes mezőgazdasági rendszer volt az, mely a gazdasági év folyamán az állattartás érdekei szerint váltakozó összetételben a faluhoz tartozó területnek szinte egészét átfogta. Megfelelő legelőnek s a nyájak számára oda való átjárásnak biztosítása az esztendő különböző szakaszaiban a közösségi gazdálkodás lényegbevágó rendszabályai közé tartozott. A rét kaszálását s a széna behordását különösen sürgetővé tette, hogy az ugar, akkortájt történő feltörése miatt, már nem nyújtott legelni valót a jószágnak. De leginkább a gabonának minden egyéni birtokon kötelezően egyszerre lezajló aratása és betakarítása elé nézett nagy várakozással a falu népe abban az időszakban, midőn a természetes füvelő már kisült és kiélt állapotra jutott. Nagyjelentőségű fordulópontja volt ez a gazdasági évnek, s korántsem csupán a fő termés nyerése miatt (ami egyébként a hűzott-halogatott dézsmaszedés következtében még későre is maradt, szaporítva a paraszt súlyos gondjait, holott lisztje fogytán már alig várta, hog)' ríj kenyérhez jusson). A betakarítás fontosságát nagymértékben növelte, hogy - pusztán a legtöbb egyéni erőfeszítést hordozó belsőségek s legföljebb még az irtásföldek és a szőlő kivételével - ekkor nyüt meg a nyájak előtt az egész faluhatár, az ősi állapotot visszaidézve ekkor lettek az egyéni birtokok egy időre újból közföldekké. A legelő jószág útjából szinte minden akadályt eltávolító rét- és tarlószabadulásnak a „szabad élő föld" kifejezéssel összecsengő neve arról tanúskodott, hogy a kötöttségek feloldása, a közösség kívánalmainak az egyesek külön érdekeitől nem zavart érvényesülése a szívén régtől fogva melengetett kötetlenebb élet képét idéző igazi eseményt jelentett a falu életében. Közös nyáj, tilalmak, kertelések A lendület, mellyel a legeltető állattartás időnként áthágta a növénytermesztés területének határvonalait, szükségessé tette, hogy a faluközösség intézkedéseket tegyen a fejlődésben s érésben levő szénafű és gabona lelegeléstől és letaposástól való megóvásáról. Ezt a célt szolgálta mindenekelőtt az a rendelkezés, hogy kiki bocsássa állatait a falu közös pásztorainak keze alá. Torda megye szigorúan meghagyta, hogy a falvak bírái idejében gondoskodjanak a szükséges pásztorokról, s szorítsák rá a lakosokat, hogy a jószágot megfelelő taksa fejében az egész legeltetési idényre a kezükhöz adják; ellenkező esetben az elöljáróságot sújtja büntetés. Csupán az állatállomány legértékesebbnek tekintett része: az igásökör és -ló nem vehette igénybe a közös legelőt, mikor dologra fogták. Ha másnak nem is engedték, a vonójószágnak szabad volt nappal az erdőben kifogva legelni. A sok gondot okozó átteleltetés után neki szánták az első sarjadó füvet, helyenként az őszi vetésen is hagyták (éjszaka és ünnepnap kivételével) legelni igában vagy béklyóban, sőt az is előfordult, hogy szénából félretettek számára, hadd kapjon erőre a tavaszi szántáshoz. Amíg a frissen kaszált széna renden hevert vagy boglyákban állt, ki-ki hordásra odahajtott ökröt vagy lovat is tarthatott a maga rétjén, de csak járomban vagy kötélen. Aratásig fejüket kettesével összekötve gabona közé is vihették, ka-