18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
MÓDSZERTAN - Agrártörténelmünk módszerének kérdéséről
érdemes téma csupán a birtokszerzések láncolata ragadja meg figyelmüket. A gazdasági élet lüktetése helyett jobbára csak külső vonások, szervezeti formák felé fordul érdeklődésük, a döntő problémák, nagyobb összefüggések, a fejlődés felismerése iránt vajmi kevés érzéket mutatnak. Nem vonhatták ki magukat a pozitivizmus hatása alól agrártörténeti búvárkodással próbálkozó mezőgazdasági szakembereink sem. Túl azon, hogy mezőgazdasági kultúránk nagy úttörőinek életművéről kegyelettel emlékeztek, 40 főképp monografikus igénnyel: egy-egy állatfaj tenyésztésére, egy-egy kultúrnövény termesztésére vonatkozólag gyűjtötték és sorakoztatták fel, ami a szakmai magaslatról mint afféle érdekes avultság megragadta figyelmüket. Apró cikkek, puszta adatok olykor csak kuriózumok - közlésénél azonban ritkán jutottak tovább; ha nagyobb, összefoglaló munkába vágták fejszéjüket, annak önállótlan kísérlet, nemegyszer mások eredményeinek szolgai átvétele, sőt átírása lett az eredménye. 41 Ki kell azonban emelni az olyan monográfiákat, melyekben a kiváló szaktudás történeti adatok nem jelentéktelen ismeretével párosult, így Rodiczky Jenő, nemkülönben a Gazdaságtörténclmi Szemle útját egyengető Ruisz Gyula f0 Az OMGE emlékkönyve, szerk. Galgóczy Károly. Bp. 1879-91. "Bálás, Árpád: Kurzer Abriss der Geschichte der ungarischen Landwirtschaft. Bp. 1897. — Milhof fer Sándor: Magyarország közgazdasága, I— III. Bp. 1904. A szerző előzőleg már tucatszámra jelenlétié meg „A mezőgazdaság őstörténetének ismerete" c. sorozat népszerűsítő füzeteit. Ezeket ugyanaz a gyors, de felületes tájékozódási készség, hiányzó történeti képzettség, nagy szorgalom és teljes önállótlanság jellemzi, mint a magyar gazdasági élet történeti alapon való megértését célzó, akadémiai jutalommal koszorúzott háromkötetes művét. Bevezetőül azt ígéri, hogy „a közgazdasági törvények megnyilvánulásait" keresi a gyakorlati életben; ezzel szemben ellentmondásoktól tarkítva kavarog könyvének lapjain az adatok felületesen kezelt tömege. Nemcsak ezeket veszi másodkézből: gyakran a gondolatmenet is szóról szóra egyezik Horváth Mihályéval és másokéval - minden forrásidézet nélkül. Ami ezen túl a történeti részben található, alig több semmitmondó általánosságoknál, üres szószaporílásnál. - Közel negyedszázad múlva Kazal Zsigmond írt „A magyar mezőgazdaság történele" címmel (Bp. 1927) hasonlóan más tollával ékeskedő összefoglalást. Igaz, hivatkozásokban nincs hiány nála, de kevés kivétellel csak azokat a szerzőket sorolja elő, akikre már Wenzel hasonló című könyve utalt, mint ahogy a szöveg sem egyéb Wenzel művének modernebbül, folyamatosan, de felületesen átírt bő kivonatánál. Csak egy-kél helyen hivatkozik többre, de hogy milyen gondossággal, egyetlen példa eléggé megmutatja. XIV. századi faiparunk fejlettségének érdekes példájaként említi (127. 1.), hogy Zsigmond király a parkettkészítési Kassán virágzó iparrá akarta emelni. Az olvasó szemét dörzsöli hitetlenkedve; de kétségek eloszlatására olt a hivatkozás az irodalom jegyzékében éppen Wenzel értekezésére Kassa város parkettkészítéséről. A baj csak az, hogy Wenzel tanulmánya valójában parket, azaz barchelkészítésről szól — vagyis Kazal tolla alatt a középkori szövőipar modern faiparrá változik át, Ovidius metamorfózisait is megcsúfolva. A szerző nyilván idézve találta Wenzelnél annak korábbi részlettanulmányát, s abban a naiv hitben, hogy elődje elfelejtette saját részeredménye az összefoglalásban értékesíteni, pusztán a félreértett cím alapján túl akart tenni rajta. De az efféle kisiklásnál még elgondolkoztatóbb, hogy Kazal gyakorlati gazda létére jogász ésszel megkonstruált, elavult munkál írt át minden lényeges változtatás nélkül, tudomást sem vévén a Gazdaságtörténelmi Szemléről s a közbeeső négy évtized agrártörténeti erőfeszítéseiről - olyan munkát, mely már a maga idejében sem tudta kielégíteni gazdalársadalmunk érdeklődését.
