18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
MÓDSZERTAN - Agrártörténelmünk módszerének kérdéséről
tos kimerülése óhatatlan az ismert adatokon való kéró'dzés s az üres retorika zsákutcájába visz. A „pozitivisták" fó'jelentősége éppen abban rejlik, hogy e felismerésből kiindulva nagyméretű anyaggyűjtésbe fognak, s azt az agrárélet mezejére is kiterjesztik. Az adatokhoz való ragaszkodás nagy részüknél mikroszkopikus látásmóddal jár együtt, koncepció hiányában gyakran „beleragadnak" adataikba, átfogó előadásig, nagyobb összefüggések meglátásáig nem tudnak emelkedni. Nem sokat változtat ezen az a törekvés sem, mikor széthulló adataikat a jogtörténetből kiindulva vagy a művelődéstörténelem keretében kívánják egybefogni; csak az irány kivételes adottságú képviselői közelítik meg a végső célt: az összehordott anyagból adódó törvények felismerését. Amikor a pozitivisták agrármúltunkat a jogtörténet oldaláról próbálták megközelíteni, részben rokon törekvést árultak el a liberálisokkal (akikkel különben, egyébként sem lévén mindig éles határ közöttük, a birtoktörténelem művelésében is osztoztak.) Az ország alkotmánya, melynek sorsához liberális történetíróink a történet egyéb jelenségeit is előszeretettel kötötték, 1848 előtt voltaképp a nemesség sarkalatos jogain nyugodott; s amióta a magyar uralkodó osztály az ősi kard helyett inkább Werbőczyt forgatta: kiváltságai védelmében élte ki energiáit a „jogász nemzet" ily irányú érdeklődése a múlt felé forduló szemléletet is áthatotta. De a források természetében rejlő okok is közrejátszottak abban, hogy a gazdaságtörténelem nem csekély részben a jogtörténelem ölén indult bontakozásnak. Nemcsak említett gazdasági írónk riadt vissza agrártörténetünk addig bolygatatlan speciális kútfőanyagától: a pozitivisták adatgyűjtő buzgalma is a kevésbé sajátos jellegű, ismerősebb források felé fordult elsősorban. S mivel az írásbeliséget alapjában véve jogi szükséglet hívta életre, s az elődök őrző-óvó gondja leginkább a jogok biztosítását célzó írásokat mentette át évszázadok viharain: agrártörténetünk számos tényét is ezek oltalmazták meg a nyomtalan elsüllyedéstől. Jogi szemléletű történetkutatóink így figyeltek fel búvárkodásuk közben e legszembeötlőbb, legjobban megfogható gazdaságtörténeti adatokra, s egymás után tárták fel kivált az állami adó s a földesúri jogok gazdasági-társadalmi vonatkozásait. Kétségtelen, hasznos szolgálatot tettek ezzel, bár főképpen a jogi burok, az intézményszerű vonás kötötte le érdeklődésüket, s ezért csak ami jogi formában rögződött, azt tudták érzékelni agrárfejlődésünkből. De azért sem bocsátkozhattak le agrármúltunk mély áramáig, azért sem alkothattak reális képet róla, mert pusztán az úri rend körében fogant, annak érdekeit s szemléletét tükröző írásos emlékekre építettek, méghozzá olyanokra, amelyek jogi formulái a való élet helyett sokszor csak kívánalmakat rögzítettek. Számos résztanulmány mellett egyetlen nagyobb lélegzetű munka született a jogtörténelem ilyen bábáskodása alatt, de az aztán egyszerre az egész magyar mezőgazdaság-történet ábrázolásának igényével lépett elő. Maga a szerző, Wenzel Gusztáv is látta, hogy kellő előmunkálatok híján igen nagy fába vágta fejszéjét. Mégis vállalkozott a roppant feladatra, abban a meggyőződésben, hogy bármely nemzet köztörténete s főképp művelődéstörténete csupán a gazdasági tényezők ismeretében érthető meg alaposan, Magyarország köztörténete pedig, a mezőgazdaságnak a gazdasági „rendszer"-ben játszott főszerepénél fogva, „csak mezőgazdaságunk történetének kellő tekintetbevételével tanulmányozható hasznos eredménnyel". Ha a szerzőnek a „nagy fontosságú" feladatot valóban ennek megfelelő-