18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
MÓDSZERTAN - Agrártörténelmünk módszerének kérdéséről
kevésbé vetett fel nagyobb horderejű kérdéseket. Annál élénkebben szegeződött az ipari forradalomra, gépesítésre, indusztrializálódásra, világkereskedelemre s ezek előzményeire az emberi szem. Ugyanígy a feudalizmus háttérbe szorulása óta a társadalomelemző érdeklődés is az ipari, nem a mezőgazdasági fejlődés nyomában kiütköző szociális problémákkal próbált szembenézni első soron. Nagymértékben közrejátszott mindebben egy igen lényeges körülmény: a történeti művek szerzőinek osztályhovatartozása. A feudalizmus virágzása idején a papság és a nemesség sorából kerültek ki a história művelői; érthető dolog, hogy főképp az egyház ténykedései, hadakozások és alkotmányos küzdelmek ragadták meg figyelmüket. A lenézett, félig baromszámba vett nép s annak alantas, rossz szagú foglalkozása hogy is kaphatott volna helyet isten földi művének, nagyúri akcióknak, vitézi tetteknek dicső előszámlálása mellett? Nemcsak hogy banális, történetíróhoz méltatlan tárgynak tűnt fel az anyagi szükségletekkel bajlódás szinte animális köre, a durva, tanulatlan tömeg mindennapos küszködése: a kizsákmányolt jobbágyság helyzetét, munkáját ábrázolni, társadalmi problémáit feszegetni egyenesen az osztályérdek elárulásával lett volna egyenlő. De nem következik be döntő fordulat akkor sem, midőn a feudalizmus bomlása idején a történetírók köre az úri hatalmi torzsalkodások, vitézkedés és rokoni kapcsolatok iránt kevés érzéket mutató polgárság soraiból egészül ki. Egyrészt a könyvek megjelentetéséhez még jó darabig feudális mecénás anyagi támogatása szükséges, s ez a pártfogás természetesen sorompókat állít a múlt teljes és valóságos feltárása elé. Másrészt a polgárság fiai, ha a feudális életforma vonzását le tudták küzdeni, sokkal inkább saját osztályuk története: a város, az ipar, a kereskedelem, semmint a parasztság és a mezőgazdaság múltja iránt érdeklődnek. Valamennyi társadalmi osztály közül a mezőgazdaság tulajdonképpeni hordozója: a soká elnyomott, földhözragadt parasztság az, mely a maga megosztottságában és szétszórtságában legkésőbb ébred önmagának s múltjának teljesebb tudatára, s amely, távol a kultúra tűzhelyeitől, legtovább maradván írástól: az öneszmélés fontos fegyverétől megfosztottan, utoljára találta s találja meg a maga történetíróit. Bár rendszerint nem részesül figyelemben, nem jelentéktelen kérdés az sem: kiknek írták műveiket a historikusok? Melyik osztálynak milyen igényei jelöltek irányt próbálkozásaiknak? Nyilvánvaló, hogy a feudális uralkodó osztály literátusabb rétegei vallásos és jogi műveken túl legfőképpen olyanok iránt mutattak érdeklődést, amelyek elődeik dicső tetteit örökítették meg; a pártfogók támogatása is elsősorban ezek megjelenését tette lehetővé. Csak a feudalizmus bomlása idején lazul fel valamelyest a politikai történelem egyeduralma, midőn mecénások mellé könyvkereskedők könyv- és folyóirat-kiadó tevékenysége társul: ők már az értelmiség s a műveltebb polgárság soraiból feltöltődő olvasóközönség igényeit is nagymértékben tekintetbe veszik. De nyilván késleltette az agrártörténelem kibontakozását, hogy a parasztság között, melynek sorsát, munkáját volt hivatva mindenekfölött megörökíteni, a kapitalizmus korában is alig találhatott olvasókra. A hátráltató tényezők közül azonban a módszer kiformálódása szempontjából leginkább az agrártörténeti kutatás és feldolgozás sajátos nehézségei estek latba. Amióta az írás eszközével élt az ember, s ennek e korokra vonatkozó nyomai ránk maradtak, minden történeti vizsgálódás írott kútfőkből merít elsősorban. De ha mainapság már nincs vita afelől, hogy annak, ki agrármúltunk minél teljesebb
