18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

MÓDSZERTAN - Agrártörténelmünk módszerének kérdéséről

AGRÁRTÖRTÉNELMÜNK MÓDSZERÉNEK KÉRDÉSÉRŐL A gazdaságtörténelem a történetírás évezredes törzsének fiatal ágai közül való. Osi soron politikai jellegű eseményekről ad hírt minden múltidézés: fejedelmek és hadvezérek, hősök és törvényhozók tetteit hirdetik mondák és énekek, krónikák és évkönyvek egyaránt. S a politikum marad az érdeklődés középpontjában akkor is, midőn a história előtör a mítosz homályos őserdejéből, s a múlt dicsőségének mesés felidézése emberi cselekedetek és rugóik valóságos feltárását célzó törekvésnek ad helyet. Az első történetírók: az antik rabszolgatársadalom historikusai az állam sorsából akarnak okulást meríteni kortársaik számára. A középkori krónikás tekintetét szinte kizárólag fejedelmek és haditettek ejtik rabul, akikben, illetőleg amelyekben a feudalizmus eszményeit látja megtestesülni; ha olykor ki is tér a nép anyagi létét sújtó csapásokra, úgy emlékezik róluk, mint isten bosszuló haragjának következményeiről. A humanista historikusnak is az állam, a politika köti le érdeklődését, de ő már a történést hatalmasok tudatos akaratnyilvánulására vezeti vissza. A barokk pompába öltöző abszolutizmus történetírójának fő figyelme isten kegyelméből való feudális uralkodók dicső tettei s az egyház térhódítása felé fordul, ám az sem marad rá hatás nélkül, midőn az állam a merkantilizmus jegyében céltudatos gazdaságpolitika kialakítására tör. A kapitalizmus bontakozásával párhuzamosan a feudális ideálok helyett mindinkább a polgárság növekvő hatalmának alapja: a gazdasági élet jelenségei jutnak előtérbe, s fokról-fokra a múltat illetően is az érdeklődés hatósugarába kerülnek. A felvilágosodás historikusa már tudatosan szakít a politikai történelem egyeduralmával: őt már az emberi cselekvés más oldalai is érdeklik, s az indítékok között gazdasági tényezőknek is teret juttat. A romantika ismét nem akar tudni materiális hatóerők szerepéről; s ha hivatkozik is a néplélek teremtő szerepére, a népet valójában még passzív, kiskorú tömegnek tekinti. Am a nép megmozdulásai, kivált az 1848-i forradalmak csakhamar megmutatják, hogy nemcsak az udvar, a hatalmasok, a nagy egyéniségek az események mozgatói: önálló cselekvésre képes, történelemformáló erő a névtelen tömeg is. S ezzel a nép konkrét életviszonyai, a társadalom reális anyagi szükségletei közvetlen politikai kihatásuktól függetlenül is a vizsgálódás homlokterébe kerülnek. A történelmi materializmus az anyagi javak termelésének módjában találja meg a fő hatóerőt, mely a társadalom fejlődését meghatározza; itt, a politikai történés sokban egyéni-esetleges jellegű felszíne alatt, a kollektívum anyagi életének mélyében tárulnak fel igazán az emberi fejlődés alapvető törvényszerűségei. Még frissebb hajtás a gazdaságtörténelem fiatal ágán az agrártörténelem; s a kései indulás természetesen módszerének kibontakozásán is éreztette hatását. Bármely tudományág csak akkor jöhet tisztába fő problémáival, akkor építheti ki megoldásuk legcélravezetőbb útjait-módjait, ha önnön tudatára ébredve, világosan