18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

MÓDSZERTAN - Mezőgazdaságtörténetünk új útjai

rét és a szántóföld termését, amennyiben egyáltalán a jószágnak jut, még inkább csak természetes módon, legeléssel éli fel az állat, s nem mesterségesen adják azt elébe, szárított, ill. kicsépelt állapotban. Egyáltalán, még a legelő a jószág igazi birodalma, itt tanyázik éjjel-nappal, ezt járja télen-nyáron a gulya, kivált az Alföld téres mezőin, legfeljebb egy-egy marhaállás vagy juhakol védelme alatt, rendkívül primitív viszonyok közepette. De az egykorúak, bizonyos fokig tagadhatatlanul egészséges felfogással, ezt a lehető legextenzívebb tartásmódot tartják a legtermészetesebbnek: a XIX. század elejének külföldönjáró köznemese még fitymálva beszél a szegény németekről, akiknek se pusztájuk, se legelőjük, úgyhogy ott a jószág pányvára kötve vagy egészségtelen istállóban tengődik. Ugyanekkor a szakirodalom is csak nagyon bizonytalanul emlegeti a szántóföldi takarmánytermelés s vele együtt az istállózás előnyeit (pedig a kettő között a trágyázás hoz létre szerves körforgalmat), sőt Tessedik egyenesen a puszták fokozatos visszaszorulásában keresi állattenyésztésünk hanyatlásának fő okát. Annyi bizonyos, hogy a XVIII. század békésebb levegőjében nekilendülő népszaporodás nyomán egyre jobban visszaszorult a primitív gulyabeli állattenyésztés, s vele együtt hanyatlásnak indult a magyar marhakivitel is. Ez a süllyedés azonban csak annyiban függ össze az újkori nagybirtokossal, amennyiben és ameddig ez részt vett az alföldi puszták betelepítésében, aminthogy a földesúri allódiumnak korábban sem volt sok része az állattenyésztés fellendülésében. A XVI-XVII. századi marhakivitelnek az alföldi városok a fő kiindulópontjai s nem a nagybirtok; ez inkább csak a XVIII. században veszi kezébe a gulyabeli tenyésztést a visszahódított síkvidék pusztáin. Emellett azonban, már a XVI. század óta, intenzívebb módját is űzi az állattenyésztésnek a majorok istállóiban s a malmok hidasaiban, meg, főként a XVIII. századtól fogva, a gyorsan szaporodó juhaklok körül is. Ez a majorbeli tenyésztés a nagybirtok állattartásának igazi jellegzetes formája, viszonylag valamennyire intenzív, de igen szerény keretek között mozgó és gyakran nem is saját kezelésben levő üzemág. A majorok primitív istállói nem is alkalmasak számosabb marhaállomány befogadására, aminthogy nem elegendő többnek ellátására sem a majorosnéból s néhány szolgálólányból álló személyzet, mellyel női munkaerő vonul be a gazdálkodásnak ebbe a kezdettől férfikézben volt ágába. De a nagybirtokosnak nem is célja kiterjedtebb majorbeli állattenyésztést űzni, hiszen a hizlalásnak, az állattartás e tulajdonképpeni piac felé orientálódó ágának nem a major, hanem a makkos erdő, illetőleg a kivénült s göbölyre vert ökrök legelője az igazi színhelye. Vele szemben a tejgazdaság, a télen szénán-szalmán, nyáron legelőn tartott tehenek és anyajuhok fejese csak a háztartás tejjel-vajjal való ellátására s a konvenció-szükséglet fedezésére szolgál, s távol áll mindenféle piacra irányuló feleslegtermeléstől. Legjobban kitűnik ez akkor, midőn - különösen absentista földesúr alatt - a majorbeli állattartást bérbe adják, s a konvenciós majorosné, illetőleg uradalmi juhász helyére árendás svájcer, illetőleg birkás lép, akik meghatározott mennyiségű tejet, vajat, sajtot (az elérhető jövedelemnek legfeljebb harmadát) szolgáltatnak be, esetleg a szaporulat egy részével együtt, vagy pedig - s ez a tipikus árendaforma - maguk értékesítik az állattartás termékeit, övék a szaporulat is, s ezért meg a takarmányért pénzbeli bért fizetnek. A svájcer és a birkás megjelenése a nyugati szarvasmarhák és a parlagi juh XVIII. századi meghonosodásával kapcsolatos, s míg a tejgazdaság terén intenzív s a puszta állattartástól a tenyésztés irányába haladó fejlődést jelent, gondosabb istállózást,