18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

MÓDSZERTAN - Mezőgazdaságtörténetünk új útjai

rossz év után nem is elegendő, kevesebbet kell vetni, máskor meg a korai szüret szakítja félbe az őszi munkát. Azután fél esztendeig nincs dolog a szántóföldön, legfeljebb ha a trágyát hordják ki télen imitt-amott az ősziek tarlójára (de inkább az ugarra), hogy itt tavasszal egyetlen szántás után - a borona csak magtakarásra szolgál - elvessenek árpát, zabot. Az urasági és a parasztföldön egyszerre összetorlódott tavaszi munka periódusa után ismét pihenés következik, míg a tavaszi legeltetés következtében nehezen sarjadó rét elkésett kaszálása s az őszieknek ezzel csaknem egy időbe eső aratása júliusban ismét el nem hozza a munka nagy amplitúdóját. Rendre dűl a nagyon is beérett élet a majorsági táblákon, csak azután pereg a túlérett szem a sarló suhintása nyomán a paraszt-kalászokból is. Majd eljön az árpa és a zab aratási ideje is, a sarlót többnyire kasza váltja fel, s azután, míg a tarlót úr és szegénység jószága özönli el, sorra megindulnak a gabonával megrakott szekerek az urasági csűrök vagy szérűk felé. Az Alföldön s a Felvidék csatlakozó szélein - a garamszentbenedeki birtok keleti falvaiban is - a szérűskert a szalmás termény raktározó helye, itt rakják hatalmas asztagokba, s nyomtatják el többnyire lovakkal hamarosan, lehetőleg még az őszi esők beállta előtt, s ezzel a munkának télire elvetették a gondját. Túl a Dunán s a Felvidéken viszont fedél alá, csűrökbe takarják a kereszteket, s cséphadaróval verik ki a szemet belőlük, egész télen át folyó, fáradságos, de tisztább és alaposabb munkával. Ahol nem építenek csűrt, mint jó ideig Regécen, ott a kézi cséplés gyakran a termés nagy részének tönkremenetelével jár, hiszen az asztagok hónapokon, sőt éveken át szenvednek esőtől, hótól, madár- és egérkártételtől, úgyhogy a belőlük nyerhető szem sokszor már csak a sertéseknek jó, vagy már azoknak sem, csupán pálinkafőzésre. Egyébként is megvan e nyugati rendszernek az a hátránya, hogy az őszi dologidőben csak annyi szemet lehet kiverni, amennyit a szükség parancsol, s ha nincs állandó piac, sokszor 5-6 évig is csépeletlenül állnak az asztagok. Ezért olyan nehéz áttekinthető képet alkotni a XVI-XVIII. századi majorságok terméseredményeiről; különben sem igen ismerjük az elvetett mag mennyiségét, annál kevésbé az egyes gabonafélék vetésterületét; hiába keressük XVI-XVIL századi gabonaszámadásokban az allodiális és a dézsmajövedelem, meg a különböző évi termések pontos elkülönítését is. így e korábbi időre vonatkozólag inkább csak megközelítő becslésekre vagyunk utalva, a keresztek számából kell következtetnünk a szemtermésre, a változó nagyságú kévéknek bizonyos önkényesen felvett magtartalma alapján, holott éppen ez utóbbinak mindenkori alakulása volna az érdekes. Az a megállapítás pl., hogy Sárváron a XVII. században átlag két és félszeres eredményt hozott az elvetett mag, csupán hozzávetőleges képet adhat a valóságról, mely a talaj minőségének s az időjárásnak örökké változó tükre. Rossz esztendőben olykor nem térült meg a vetőmag sem, máskor meg - különösen a XVIII. században s intenzívebb gazdálkodás mellett - olykor 6-7-szeres terméssel jutalmazta a birtokost, urat és parasztot egyformán. A XVIII. században feltünedező próbacséplések adatai ugyanis arra utalnak, hogy a vetőmag mennyiségéhez viszonyított %-os termés tekintetében a majorság alig tudott jobb eredményeket felmutatni a jobbágyföldeknél, amiben bizonyára része volt a robotmunka felületességének és sokszor az urasági táblák gyengébb talajának is. Nagy általánosságban nemigen lehet 3—4-szeresnél nagyobb termésátlagokkal számolni egészen a XIX. századig, de ez csak egészen hozzávetőleges szám, mely nincs tekintettel a talaj minőségére s a régibb időkben a terraé-