18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
MÓDSZERTAN - Mezőgazdaságtörténetünk új útjai
szet nagyobb szerepéből adódó hatalmas ingadozásokra. S az átlagok mérlegelésénél nem szabad elfelejteni, hogy akkoriban igen sűrűn vetették a magot, zabból 2V2—3, egyéb gabonából 2-2 1 /2 pozsonyi mérőt holdjára, tehát ennek megfelelően a százalékos terméseredmény területre átszámítva többet jelentett, mint manapság. Pontos holdankénti termésátlagokat mondani egyébként a XVIII. század végéig a lehetetlenséggel határos: addig a gazdaember csak kivételesen fejezte ki másként az aratás eredményét, mint a vetőmaghoz viszonyítva, s amíg az úrbérrendezés s II. József felmérései nyomán a földesurak körében is lábra nem kapott a földek, erdők felmérése, addig a relatív jövedelem fogalma ismeretlen volt, a terméseredményt sem viszonyították a területhez, hiszen a hold nagysága szokáshoz és körülményekhez képest változott. Ha mégis a gödöllői uradalom terméseredményeinek holdakra való átszámítását meg lehetett kísérelni, az csak abból a feltevésből kiindulva történhetett, hogy - mint azt az úrbérrendezés is magától értetődőnek tekintette - egy körülbelül 1200 öl 2-es holdba 2 pozsonyi mérő búzát s ugyanannyi rozsot vetettek. Ilyen alapon jött ki XVIII. század végi átlagul búzából 5-7, rozsból 5-6 q kat. holdanként, ami annál szebb eredménynek számít, mert az akkori művelés mellett a kipergés és a tökéletlen cséplés, majd a rossz kezelés a termésnek nem jelentéktelen részét emésztette fel. Az ország tekintélyes részében, egyébként jól kezelt uradalmakban magtár helyett vermekben őrizték a gabonát, részben a régi, nyugtalan háborús idők emlékeképp, részben olcsóságuk s beszáradási veszteségtől való mentességük miatt. Viszont ezeket az előnyöket nagyon is lerontotta az a körülmény, hogy a gabonának a földdel érintkező része gyakran megromlott, s a többinek sem vált javára, ha soká állt a föld alatt. A lassan szaporodó magtárak, melyekben a gabonát már rendszeresen szellőztetik, tisztán tartják, csak a XVIII. század vége óta kezdik kiszorítani a vermeket, melyek késői fennmaradásában éppúgy megmutatkozott az állandó gabonapiac hiánya s a nagybirtok csekély piaci beállítottsága, mint a kétszeresnek, e tipikus saját szükségletre termelt gabonakeveréknek szívós életében is. Kezdettől fogva a gabona volt az allodiális gazdálkodásnak legfontosabb, igazi jellemző, a XIX. századig mondhatni egyeduralkodó növénycsaládja; mögötte minden más szántóföldi termény háttérbe szorult, művelésük ritkán törte át a kertek sövényét, s kevés kivétellel pusztán a belső szükséglet kielégítésére szorítkozott. Majorság alatt ekkor még csak a majorokat s a hozzájuk csatlakozó szántóföldeket és réteket értik, a szőlőket már csupán másodsorban, a legelőket esetlegesen, az erdőket pedig inkább a földművelés kijjebb tolható, irtással visszaszorítható korlátainak fogják fel, semmint olyan önálló művelési ágnak, amely a szüntelen és ötletszerű pusztítás helyett éppúgy gondos kezelésre szorul, akár a gazdaság egyéb területei. Inkább csak a sertéstenyésztés s az erdei legeltetés érdekei, a makktermés megóvása szabnak határt a fapusztításnak, amit a XVIII. század végével még inkább fokoz az Európa-szerte fenyegető fahiány s az infláció korszaka. Csak ekkor, a hirtelen megnőtt jövedelem nyomán eszmélnek rá a földesurak az addig nem sokra tartott erdők értékére, ezóta kezdik felméretni birtokukat, hogy fogalmat alkothassanak maguknak szántóföldjük s főként erdejük addig egészen hozzáM, 'A gabonatermelésre 1. Komoróczy, 63-64., 69-82. 1.; Tholl, 25., 37-53., 61-65. L; Csapody, 17., 21., 33-39. 1.; Jármay-Bakács, 35., 94-129. 1.; Gerendás, 92-98., 100-16.1.; Wellmann, 133-42. I.
