18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
POLITIKA- ÉS HIVATALTÖRTÉNET - Az ónodi országgyűlés történetéhez
tossággal, minden maguk kényelmének félretételével. ' L Mindez természetes kívánság annak a férfiéinak a szájából, aki büszkén vallhatja magáról, hogy a tulajdon élete sem lesz soha oly kedves előtte, mint a haza ügye, s hogy a sokat sújtott magyar nép rég óhajtott nyugodalmas békességének elérésére szentelte minden erejét és igyekezetét. 69 De a rendek többsége más fából volt faragva; ilyen áldozatra, ennyi kitartásra ők, négyévi háborúskodás után, már nem voltak képesek. A kezdeti lelkesedés lassankint egyre erősebb békevágynak adott bennük helyet, de az „óhajtott békességet" másként, sokkal kényelmesebben képzelték el, mint fejedelmük. Unták a sok erőfeszítést és áldozatot, s a tűnő lelkesedés mögül annál csupaszabban tört elő eredendő önzésük és állhatatlanságuk. Pedig a háború folytatásához, a szabadságharc újjászervezéséhez éppen kitartó erőfeszítésre és áldozatkész önmegtagadásra lett volna szükség. Elmúltak azok az idők, amikor a lelkesedés egymagában elegendő volt a mozgalom táplálására; most már, az új, elkeseredettebb küzdelem küszöbén Rákóczi kénytelen volt az ország közvetlen anyagi megterheléséhez folyamodni. Az ónodi országgyűlés ebből a szempontból is lezárás, anyagi téren is bevégzi a szabadságharc első, átmeneti és spontánabb jellegű korszakát; de egyszersmind kísérlet az újrakezdésre, az általános adózás állandóbb és rendezettebb alapjain. Mint ismeretes, Rákóczi a felkelés első öt esztendejében nem szedetett semmiféle adót, csupán a kincstári és magánbirtokok, harmincadok, arany- és ezüstbányák jövedelme, a francia segélypénz és a rézpénzverés alkotta küzdelmének anyagi alapját. Családi birtokai, bármily roppant terjedelműek voltak is, nem hoztak valami nagyon sokat, mint ahogy a kamarai jószágok sem, akkor is inkább természetbeni jövedelmet; a harmincadok közül sokat, törvénytelen lévén, el kellett törölni, a kereskedelem különben is megcsappant; a nemesfémbányák a megelőző korszak rablógazdasága következtében a kimerülés szélén állottak; szűken csurrant XfV. Lajos pénzbeli segítsége is. Nem maradt más hátra, mint a rézbányák bőséges hozadékához folyamodni, ezt értékesíteni pénzverés révén, aműgy is szűkében lévén a pénznek az egész ország. Veszedelmes kísérlet volt a rézpénz-kibocsátás: a bécsi kormány már 1696-ban megpróbálkozott vele, de kísérlete csak elkeseredést szült, s a szabadságharc egyik kirobbantójává lett. Egyre többet vertek a primitív rézbárcákból, 1702-ig 211 000 forint névértékben kerültek forgalomba, eljutottak a nép közé is, s közben zsidók, görögök, rácok vígan hamisították mázsaszámra. A bányakamara nem győzte a sok beváltást, adóban sem vették el a rézpoltúrákat, a szegénység nyakán maradt valamennyi. Nőttön-nőtt az elkeseredés, el kellett határozni a rézbárcák bevonását; de a beváltáskor csak nyugtát tudtak adni helyettük, nem kapott ezüstpénzt a katona70 ság sem s így a szegénységen töltötte bosszúját. Az egyszerű nép tehát keserű tapasztalást szerzett a rézpénz körül már a szabadságharcot közvetlenül megelőző időben; Rákóczi libertásait sem fogadhatta másképp, mint bizalmatlanul. Az volt a legnagyobb baj, hogy a „kongó" belső érfifi Itinerarium 39. §. ra Uo. ™Takáts Sándor. A rézpénz mint országos csapás 1703-ban. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle X. 1903,66-70.
