18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
TÁRSADALOMTÖRTÉNET - A köznemesség gazdálkodása a XVIII. században
a terület határvonalát s megújította a határjeleket; de időközben is volt valamenynyiüknek gondja rá, hogy nyomban észrevegyék és orvosolják, ha a szomszédok határkövet mozdítottak el, határfát vágtak ki vagy határdombot hánytak el. Ugyancsak a falu bírája szokta eligazítani azokat a szinte mindennapos, olykor igen bonyodalmassá váló jogvitákat, amikor valakinek legelő jószága kárt tett másnak a szénafüvében vagy vetésében, s a károsult szokás szerint a kártevő állat behajtásához folyamodott. 16 Ha birtokának és népének megmaradása nem okozott külön gondot a maga kúriájában élő köznemesnek, s ennek alapján háztartása bőven el volt látva a szükségesekkel, a maga jogainak konzerválásán s az őt megillető szolgáltatások behajtásán felül semmi fontos feladat nem terhelte, élhette a maga kényelmes életét. A szatmári békével az önálló Magyarország megteremtéséért és fölépítéséért vívott küzdelem, az ezzel együttjáró európai tájékozódás, melyből Rákóczi oldalán a köznemesség legjobbjai is kivették részüket, mind a semmibe hullt. A Habsburgokkal kötött kompromisszum után az uralkodó osztálynak a bécsi politikával nem rokonszenvező része is annyira felhagyott a korábbi önálló nemzeti célokkal, hogy az 1741-ben előállt kedvező nemzetközi helyzet sem tudta benne életre kelteni a három évtizeddel előbb folytatni nem tudott törekvéseket. Ehelyett a nemesség az 1741-i országgyűlésen jellemző módon a bécsi udvarnak nyújtott segítség mellett saját előjogainak megerősítését s ezzel együtt annak törvénybeiktatását tartotta fontosnak, hogy a közteher a földet semmiképp sem terhelheti. Nagy, országos célok ezen fölül az uralkodó osztályt többé nem hevítették; a bécsi udvar kormányzásába beletörődve, a közéleti tevékenységből nem maradt számára más, mint osztályának kiváltságain őrködni. Elvileg ez tulajdonképp azért lett volna megokolt, mert amiben előjogai gyökereztek, honvédő hivatásának rendszeres teljesítése 1711-gyel abban maradt, ráadásul 1715-ben a rendek maguk ismerték el, hogy nemesi fölkelés és bandériumok az országot magukban véve nem képesek megoltalmazni, miért is bel- és külföldiekből erősebb állandó hadsereget kell felállítani; egyúttal ennek fenntartására hadiadót és segélyt szavaztak meg. A nemesi fölkelés igénybevétele attól lett függővé, hogy azt az uralkodó mikor látja szükségesnek, az állandó sereg fenntartásának terhe s a részére való újoncállítás viszont mindenestül a parasztságra (és kis részben a városokra) hárult. Ezáltal a nemesség kiváltságos különállása nagyrészt - sőt lényegében, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a nemesi fölkelés már nem felel meg a kor követelményeinek - elvesztette belső jogosultságát, a köznemes addigi életformája válságba került. Magának is éreznie kellett privilégiumainak ezt a tartalmi kiüresedését, ha formailag makacsul ragaszkodott is a fölkelés lehetőségéhez. Szinte jelkép, ahogy az észak-erdélyi köznemes Keczeli István, kinek házában ott fiiggtek „régi török puskák, pisztolyok, tőrök, kések, buzogányok, ... de nem használtatván, pókháló- s porlepték", öreg korában is úgy kelt lóháton útra, hogy hüvelybe rozsdásodott kardján kívül ott volt nyeregkápáján egy pár pisztoly - töltetlen, kova nélkül, előtte lovagló kocsisának nyeregkápáján pedig, ha csak a szomszéd faluba látogattak is, s ott bőséges vendéglátás várta őket, boroskulacs mellett hatalmas tarisznyában cipónak és füstölt szalonnának is ott kellett lenni. Használható fegyvert különben a nemesség mindössze vadászás al,c 'Prileszky, P.: i. m. 38-39, 42-47, 50-51, 99, 105-106, 121-127. p. és passim.
