18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - A köznemesség gazdálkodása a XVIII. században

ző. A nagyúr értette a módját, hogy „arrondirozások", cserék útján megszabaduljon birtokos társaitól, egyedüli ura legyen egy-egy községhatárnak s népének. Éppen ezért a több birtokost uraló falvaknak a Dunántúlt illetően 31,76%-os aránya korántsem jelent annyit, hogy a köznemességre a compossoratusban élés csak a helységek alig harmadrészében volt jellemző, többnyire ugyanis a nagybirtokokhoz tartoztak az olyan községek, melyeknek csupán egy földesura volt. Erre mutat az is, hogy a Dunántúl 1000 holdig terjedő úrbéres földdel rendelkező birtokosai közül 71,52%-nak nem volt 100 holdnál több szántóföldön és réten gazdálkodó jobbágyai. Megfigyelhető az is, hogy a kisbirtokos nemesek s velük együtt a közbirtokossági falvak aránya a Dunántúl keleti szegélyén volt a legkisebb, mely legtöbbet szenvedett a török világban, viszont a nyugati szélen a legnagyobb, melyet leginkább megkíméltek a török s a háborús idők pusztításai. Baranyában, hol leginkább elterpeszkedett a nagybirtok, s Tolna és Fejér vármegyében az 1001 holdnál kevesebbet számláló birtokosok csak 27,78, Vas, Sopron és Mosón megyében már 87,04%-át tették valamennyinek, s ugyanezen a két területen a helységek közül 20,79, illetőleg 34,87% tartozott több földesúrhoz. Mindebből joggal következtethető, hogy a Dunántúl egészéhez képest a hajdani királyi Magyarországon jóval nagyobb volt a köznemesi birtok s a compossessoratusban bírt falvak aránya. A török uralom alá került országrészről odamenekült nemesek számával való meggyarapodás s az évszázados folytonosságban végbement családi osztozkodás magyarázza a számban területegységek szerint 1754/55-ben mutatkozott tetemes különbséget az egykori török terület, még inkább azon belül - 10-12 évvel későbbről, ami azonban csak tompítja a valóságban megvolt ellentétet - az említett három dunántúli megyéhez képest (13,91-2,38, illetőleg 0,19 birtokos 100 km

2-enként). A birtokos nemesség nyugat- és észak-magyarországi jelentősen nagyobb sűrűségének nyilvánvalóan a részbirtokok nagyobb gyakoriságában is kifejezésre kellett jutnia. Bízvást elmondható, hogy a XVIII. században a köznemesség gazdálkodása túlnyomó többségben a közbirtokosság keretébe ágyazódott, ami majorkodásra mindaddig nem adott módot, míg a compossessorok, előbb, vagy utóbb rá nem szánták magukat s nem vállalták annak költségét, hogy a birtokrészük arányában osztatlanul közösen bírt határt ugyanolyan kulcs szerint konkrétan felosszák egymás között. Ameddig egy-egy község több birtokosa ilyen osztatlanságban atyafiságos, megértő kapcsolatot tartott egymással, nagyobb zökkenők nélkül folyhatott a közös gazdálkodás. Jobbágylakóival együtt az egész határ valamennyi földesúr alá tartozott, a nekik járó szolgáltatásokat közös szérűre hordták s a pénzbeli járandóságot is a birtokjoghányad arányában osztották fel egymás között. A Nógrád megyei Alsósztregován és a szomszéd Kisfalun a Madáchok és a Révayak jó ideig többnyire közös nevezőre tudtak jutni egymással s birtokostársaikkal. 1750-ben meg kellett egyezniük abban, hogy valamiképp el kell „távoztatni" a közös erdő „végső romlását". Az erdő egy részét tilalom alá helyezték tehát, hogy ott bármily szükségre is se úr, se paraszt ne vághasson nyers fát, s ne hordasson szárazat se; másik darabján ugyancsak jó tilalmat kellett tartani, úgyhogy onnan száraz fát vihettek ugyan, de paraszt épületre való nyers fát csak földesűri engedély alapján kaphatott, ügyelve arra, hogy fiatal tölgyet karónak ne vágjon; egy harmadik részben kertelésre való vesszők vágását tiltották, hogy ott a mogyorósban abroncsnak való vessző nevelőd-