18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
TÁRSADALOMTÖRTÉNET - A köznemesség gazdálkodása a XVIII. században
jék; csak a negyedik darab maradt szabad faizásra. Megállapodtak a legeltetés rendjében is, hogy a jószág ne összevissza kóboroljon a határban. Külön gondot okozott a fő pénzbeli jövedelmet hajtó jogok gyakorlása s a velük járó kölcsönös elszámolás. A makkoltatást vagy egyik úr váltotta magához a többiektől, vagy pedig egyeseknek, esetleg egész községnek „adták el" a makkot a sertések darabszáma szerint szabott bérért, részletes jegyzéket kívánva róluk s megszabva az oda- és viszszahajtásnak meg a díj lerovásának idejét, s aztán az összeget az egyes birtokosokat megillető jobbágytelkek száma arányában felosztották. Hasonló módon történt annak kijelölése, hogy a közös kocsmán melyik időszakban kinek a borát árulják, illetőleg a befolyó összegen ugyancsak a portio possessionaria-k szerint történő osztozkodás. Ugyanígy kellett a kocsma, a mészárszék, a malom épületére tett kiadásokat megosztani, továbbá azokat a költségeket, melyek a községhatár mérnöki fölméréssel jártak, midőn a birtokosok végül megegyezésre tudtak jutni az eddig közösen bírt, erdő, mező egymás közti tényleges fölosztásában. 9 Ám sok esetben osztályos atyafiak között sem ment végbe háborúság nélkül a közös gazdálkodás, kivált ha egyikük piaci lehetőségtől sarkallva erőszakos terjeszkedésbe fogott a többiek rovására. Tajnay Péter tavasszal még vesszőt sem engedett vágni a közös erdőben Tajnay Pál embereinek, asszonyaikat eltiltotta a patak vizétől, fonalaikat, ruháikat a vízbe hányva, ennek egyik jobbágyától malacot ragadott el, Tajnay Pál részére fölszántott földdarabot magának foglalt s a saját javára vettetett be. De főképp azért szökdöstek el Tajnay Pál jobbágyai, mert a legelő s a vizek használatától eltiltotta őket, márpedig, amint vallották, „szegény ember a nélkül el nem lehet". Az esztergomi káptalan emberei is elpanaszolták, hogy épületre való fát nem enged nekik, úgyhogy házaik pusztulásra jutottak, s „honnét hordanánk fát, hiszen azért szolgálnánk az urunkat, hogy szabad legyen az erdőre, vízre, pascuatióra járnunk, de mindentől eltiltottak; csak el kell mennünk, az ki nagyobb, mezítelen karddal kergetvén". 10 Még súlyosabb helyzet kerekedett, ha nem rokon, ráadásul a többiek érdekeit teljesen sutba dobó úr igyekezett érvényt szerezni érdekeinek. Nem volt hiány köznemesekben, kik azért törekedtek egy-egy faluban akár csak egy jobbágyteleknyi rész szerzésére, hogy ilyen módon visszaélhessenek az egész határra megnyílt közösségi jogaikkal. Az addig követett szokásra ügyet sem vetve, a közbirtokosság legelőjét elárasztották népes nyájaikkal, s miután ezek letarolták azt, tovább hajtatták őket, oda, hol hasonló joggal bírtak, s azt élték ki a többi részbirtokos és jobbágyaik tetemes kárával. Ügyeskedő compossessorok más módot is találtak rá, hogy a közösből birtokarányuk szerint megilletőnél többet erőszakoljanak ki maguknak. A nagy paraszti vándormozgalom idején, a század negyvenes éveiig a szokással ellentétben azon felül is fogadtak be új lakosokat, ahány telekre birtokjoguk szólt. Heves megyében „ha a földesúrnak puszta és szállítatlan öreg fundusai nem voltak", mutatott a jövevénynek a falu közös pástján való vagy puszta helyet, s ez „akár ... egy vagy más helységben megszállani kívánt, akár pástos, akár telekben levő puszta házhelyekbe szállott ámbár, az karót választása szerint való ura nevében 9 Magyar Országos Levéltár (a következőkben: MOL). P. 481. Madách levéltár (a XVIII. században Madács-nak írták nevüket). 6. es. XI. fasc. 12, 16, 10, 14, 15, 23, 24, 18. n] RévayJ.:\. m. 157-159. p.
