18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Pest megye parasztsága és az úrbérrendezés
A helytartótanácsnak csak közel másfél esztendő múlva, 1767 végén jutott eszébe megtudakolni a vármegyétől: vajon eleget tett-e a „Prohibita generalia" kihirdetéséről szóló rendeletnek; egyúttal meghagyta, hogy ha ez nem történt volna meg, a nyomtatott példányokat osztassa szét a falvak között. A megye 1768 februárjában adott választ. Beismerte, hogy a közhírré tétel nem történt meg, de mulasztását „nyomós" okokkal iparkodott igazolni. Először is - hangoztatta - a közgyűlésen, hol az érkezett rendeletet ismertették, jelen voltak a megyebeli mezővárosok küldöttei s más helységek bírái is. Azután meg épp abban az időben történt, hogy a Dunántúl szomszédos és távolibb megyéiben a nép nagy része lázongott; komoly volt tehát a veszély, hogy ha efféle tiltott dolgok hatósági úton az egyeseknek tudomására jutnak, ürügyet keresve, a köznek súlyos kárával féktelenségre vetemedik ennek a megyének népe is. Egyébként a tilalmas „illetlenségek" közül a vármegye tudomása szerint egyetlenegyen kívül nincs, ami az itteni birtokosokra vonatkoznék, efféléről panasz nem érkezett, s híradás sincsen. Az az egy pedig, ti, a dézsmások eltartásának és sarlópénz szedésének szokása, mint azt a megye már 1766 májusában tett felterjesztésében kimutatta, előnyös a parasztságnak. Különben az 1481 : 7. tc. elő is írja, hogy a falu bírája a dézsmásoknak két fogás ételt, két kalácsot, két pint bort és két mérő zabot adjon, s az 1486 : 43. és az 1495 : 42. tc. ennek fejében tizedmentességet biztosít számára. Ha a vendéglátás elesik, a bírónak a törvény szerint tizedet kell adnia, ugyancsak a hasonlóképp mentes törvénybírónak, tizedesnek stb. is. A tizedet legtöbb helyen az uradalom bérli, s így beszedése még tágabb határú helységben is legfeljebb 2-3 nap alatt végbemegy, a dézsmások ellátása is szerény, úgyhogy közel sem ér fel a tized értékével. A dézsmás eltartásának törlése eszerint csak a nép terhét növelné, hiszen a dézsmamentességből négyszer nagyobb az előnye. De ugyancsak jobban jár a nép akkor is, ha az aratórészből az 1498 : 52. tc.-ben előírt dézsma helyett sarlópénzt fizet. A megyebeli jobbágygazdák ugyanis többnyire olyan bőven tesznek vetést - tágabb határú faluban azon belül, szűkebb terület esetén szomszédos pusztákon is -, hogy maguk nem győzik az egésznek learatását. Aratót pedig e vidékeken nem könnyű találni; s ha még meghallja, hogy aratórészéből dézsmát köteles adni, vagy elmegy a Jászságba, Kunságba, Tiszántúlra, ahol ettől mentesül, vag)' egyszerűen nem vállal munkát. Akkor aztán a gazdának nem marad más hátra, hacsak gabonáját aratatlan hagyni nem akarja, mint suba alatt saját kárára megegyezni az aratóval: tőle az eddig szokásos sarlópénzt szedni, s helyette a dézsmát a magáéból kiadni. Az arató ugyan jól jár ezzel, de a gazdára annyival nagyobb teher hárul, hogy az is megeshet: ezután kevesebb igyekezetet öl a szántás-vetésbe, amiből egykönnyen saját romlása következik. A népre eszerint az eddigi szokásból több haszon hárul, s a dézsmásnak sincs oka az aratórész dézsmáján nyerekedni. Kéri azért a vármegye: maradhasson meg a sarlópénz s a dézsmálok törvényben előírt eltartása, amit a megye területén a nép megterhelése nélkül gyakorolnak. Már 1766-ban előterjesztette fenti meggondolásait, s nem kapván választ, jóhiszeműen tartózkodott a tilalmas pontok kihirdetésétől. Ne rója hát ezt a helytartótanács a megye terhére; ha a királynő a nyomós ellenérvek után is a kihirdetést rendeli, tüstént engedelmeskednek. 19 l!í OL. Helytartótanácsi It Urbariale, comitatus Pest (a következeikben: Urb. Pest) 1768. febr. 18.
