18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Pest megye parasztsága és az úrbérrendezés
De a kormány törvény útján tett erőfeszítései nem csupán azért kecsegtettek kevés sikerrel, mert szándékainak megfelelő urbáriumra vajmi kevés helyen támaszkodhatott volna. Még ha készült is újonnan urbárium - mint ahogy a hatvanas években néhány Pest megyei földesúr adott ki ilyet, szabályszerű úton: úriszéken, a vármegye közbejöttével -, hol volt a norma, melyhez a jobbágyterheket igazítsák? Az 1514-i törvényből kellett-e kiindulni, vagy azokból a parasztra nézve rendkívül terhes urbáriumokból, melyekre Huszty hivatkozott? S ha ilyen urbárium volt, vagy újonnan készült is, ki szavatolt érte, hogy a földesúr nem cseréli-e fel rá nézve kedvezőbbel, vagy egyáltalán szükségét érzi-e, hogy a meglevő urbáriumhoz tartsa magát? És — ami különösen a bécsi kormánynak okozott fejtörést — ha a különböző földesurak a legkülönbözőbb alapból kiindulva egymástól eltérően szabják meg a jobbágy kötelezettségeit, nemcsak az adózás egységes és megnyugtató alapja hiányzik: a parasztságnak örökös oka lesz a nyugtalanságra. A rohamos majorsági terjeszkedés nyomában kirobbanó, 1765-1766 folyamán már-már a feudális rend épségben maradását fenyegető dunántúli parasztmozgalmak elég intő példát szolgáltattak arra, hogy a parasztnép elnyomásának s nyugtalanságának csak egységes és kötelező erejű szabályozással lehet elejét venni. Mint ismeretes, a korábbi eredménytelen kísérletek után Mária Terézia a rendeknek az 1764-1765-i országgyűlésen tanúsított merev ellenállásából vonta le azt a végső tanulságot, hogy törvényes úton, az önző, anyagilag érdekelt nemesség közreműködésével nem valósíthatja meg az adóalap biztosítását célzó törekvéseit. Úgy döntött tehát, hogy az alkotmányt félretéve, rendeleti úton vet gátat a mind szélesebben áradó földesúri kisajátításnak és kizsákmányolásnak, s szándékát a megyék, a nemesség ellenállásával szemben is keresztülviszi. Az uralkodó osztály közbeékelődő válaszfalán már sikerült valamelyes rést ütni, midőn a nyugati megyék legjobban sanyargatott jobbágynépe az uralkodóhoz fordult sérelmeivel: a létrejött közvetlen kapcsolatból kiindulva, a királynő keresztülvitte, hogy a paraszti panaszok a hagyományos nemesi igazságszolgáltatás útján történő „elintézés" helyett a közigazgatás lépcsőfokain keresztül az ő színéig jussanak, s ezzel az úrbér dolgát az egyes földesurak belső ügyének szűk és megközelíthetetlen köréből az államügyek széles, nyilvános szférájába emelte. Hátra volt még azonban a döntő lépés: a jobbágy földesúri terheinek egységes alapokon nyugvó, kötelező erejű szabályozása. Elsőnek a királynő azokat a törvénybe ütköző földesűri visszaéléseket kívánta megnyirbálni, melyek a nyugat-dunántúli jobbágyságnak legtöbb panaszra adtak okot. Az 1766 nyarán kibocsátott „Prohibita generalia per regnum publicanda" elsősorban az olyan jogtalan földesűri és gazdatiszti követeléseket tiltották el, melyek a parasztnépre nézve pénzügyi megterhelést jelentettek. Az udvarnak - ismét a király és a nép között kívánatos közvetlen kapcsolat jegyében - az volt a szándéka, hogy e visszaélések eltörlése a jobbágyságnak közvetlenül is tudomására jusson, s azért a nép nyelvén (magyarul „Következendő illetlenségek cassaltatnak, és közönségessen tilalmaztatnak" címmel) nagyszámé nyomtatott példányban is megjelentette tiltó rendeletét. Ha e nyomtatványok akkor valóban eljutnak minden faluba, Pest megyében ez lett volna első nagyhatású, kézzelfogható jele a királyi beavatkozásnak - a vármegye azonban korántsem sietett a nép felvilágosításával.
