18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

egy helyen nemcsak nem viseltek gondot a forgalmi utakra, hanem rajta is voltak, hogy egy-egy szakaszán járhatatlan legyen. Az ott lesben álló csősz az utast másfelé terelte, hogy aztán az okozott kárért megbírságolhassa.

46 Fokozatosan magán a közösségen belül is jelentős változás következett be a szabad élő föld birtoklásában és használatában. Ami addig a maga egészében osztatlanul közös bírásra és együttes élésre maradt, kezdett konkrétan felosztva részenként az egyes gazdákhoz kötődni. Miután a földesúr az erdő javát a jobbágyok számára tilalmassá tette, mintegy a maradék megmentésére igyekezve léptek egyes falvak, főképp módosabb parasztok irányításával, arra az útra, hogy közös birtoklás és használat helyett a gazdák nyilas osztással az erdő egy-egy darabját kapják időleges egyéni használatra. A Nyitra megyei Apáti és Vicsap mindkét részről közösnek mondott erdejéről 1719-ben már úgy vallanak, hogy egy darabot elszakasztván belőle, „hajdani mód szerint" mindenkor egyaránt osztották föl egymás között; egyik szomszéd falu üzent a másiknak, hogy menjenek erdőosztásra, úgy juttattak minden háznak nyíl szerint. A Torda megyei Szinden a falubeliek között „nyíl szerint felosztatni szokott" tilalmas erdőből egy-egy jobbágynak 3 öles rúddal mérve 4 rúd széles és 24 rúd hosszéi darab jutott. Az ország más részeiből származó adatok is tanúsítják, hogy a községek hol nem a régi telkek nagysága szerint, hol „hely számra" osztottak „közönséges" erdejükből, esztendőnként egyszer, december folyamán. Székelyföldön arra is adódott példa, hogy nemesembernek panaszolnia kellett, mikor a falu felosztotta felfogott erdejét, neki nem juttatott részt belőle. Komárom megyében viszont a híradások földesúri beavatkozásról szólnak az erdőosztás dolgába. Az persze érthető, hogy Neszmély lakói, szántóföldnek szűkében lévén, az uraságtól kértek engedélyt egy darab erdő irtására. Meg is kapták a hozzájárulást, „hogy igazán és istenesen csak bízvást magok között azon táblákat hely számra feloszthatják". Véghez is vitték ezt 1745 karácsonya előtt két héttel, s jutott a 60 egész telekből álló helység egy-egy egészhelyes gazdájának 110 öl hosszú és 10 öl széles darab, s e nyilasokban január közepe után a faállománynak közel fele jobbára érintetlen volt még. A szentpéterieknek is a földesúr engedett egy részt az erdőből, hogy maguk között felosszák. Előbb a plébánosnak szakasztottak ki egy darabot, onnan vittek neki fát szekérszámra, s miután igényét kielégítették, ami ott maradt, az jutott a zselléreknek; a telkes gazdák között viszont a plébános részének kimérése után a többi erdőt osztották széjjel. A szegényebb réteg tehát csupán kisebb arányban részesült, máskor esetleg ki is maradt az osztásból, de mindenképp megrövidült a közös földeknek számára oly fontos élvezetében. Bár a kiosztott darabok faállományuk kivágása után a közösség, illetőleg az úri kisajátítás előrehaladásával a földesúr rendelkezése alá kerültek, a „szabad élő erdő" eredeti közös élése kétségtelenül csorbát szenvedett az egyéni használat javára. Többnyire a földesúri rendelkezés további erősödését tükrözte azután, midőn már nem az erdőnek valamely darabja, hanem maga a famennyiség került kiosztásra, messze távolodva az erdő eredeti szabad, kötetlen élésétől, de kétségtelenül hozzájárulva ahhoz, hogy az addig rendszertelen faizás szabályozottabb, gazdaságosabb mederbe terelődjék. Nyitraapátin és Vicsapon azelőtt az erdőt úgy osztották, hogy „mind a két falunak bírája együtt elsőben egy falut, azután mást házanként megjárván, minden **P. Prileszky: i. m. 21, 95-96, 99.