18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

gazdának meghagyták, hány szekérre valót vágjon", s ha több lett belőle, megbüntették. Másik Nyitra megyei faluban viszont a közbirtokosok hoztak olyan rendelkezést, hogy „parasztoknak ... ne legyen szabad több fát az erdőbül hordani, hanem csak annyit, mint egy paraszt populosa sessio után illik, ti. esztendeig minden holnapra két szekeret". Erdélyi adatok szerint pedig számon kérték, ki mit hozott az erdőből adója s jószágának nagysága arányában, sőt volt, ahol azt is felülvizsgálták: mire használják a kiutalt famennyiséget. Székely szék községeihez együttesen tartozó „bizonyos darab mező és erdő" felosztására, „melyet közönségesen szabad földnek és erdőnek szoktunk hívni", azért került sor, mert a szomszéd falvak és birtokosok a maguk külön érdekét a közösnek elébe helyezték. Amint Aranyos szék rosszallón állapította meg 1723-ban: „a magok kezek ügyében és határok mellett fogtak és éltek az említett szabadsággal annyit benne, mennyit akartak, már most penig azon közönséges szabadságunknak ... nagy praejudiciumára magok propriumának kezdették vindicálni, az mit azon szabad földből magok határokhoz applicáltanak". A visszaélés ellen a szék nem talált jobb módot „az közjónak megmarasztására", hanem hogy a föld a szék községeire „az faluknak quantitása és az ő felsége szolgálatának qualitása szerént proportionaliter felosztassék", s el ne idegenítse, hanem maga művelje s élje falu, birtokos egyaránt.

47 A török hódítás nyomait viselő országrészen, közelebbről az Alföldön a szélesen táruló szabad földből érthető módon nem az erdő, hanem a főképp legelőnek használt puszták területén jelentkezett az egyéni birtoklás és használat igénye a közösnek rovására. Debrecenben eredetileg csupán a városhoz tartozó területből osztottak úgynevezett ház után való vagy forgó földeket „tehetség" és fizetség szerint, a 17. és a 18. század fordulóján még olyan időközökben, ahogy a szükség kívánta - puszta telkeken épült házak és földtelenek újonnan adódó igényeinek kívánva eleget tenni -, majd három, 1744-től már hétévenként. Nyílhúzással döntötték el, melyik utcabeliek számára mely dűlőben s északról dél felé haladva, vagy fordítva történjék-e az osztás, „derék ország útján" egy-egy, a szállásokra járó „apróbb régi utakra" fél-fél nyilasra valót kihagyva. A lánccal és kötéllel kimért 25 öl szélességíí nyilasokból 1/4-től 4-et osztottak az adóteher nagyságához arányosítva, „kinek-kinek személyválogatás nélkül ház sorjában, de a viskósoknak, kiváltképpen a kik engedelem nélkül csinálták viskojokat", nem, csupán azoknak, „a kik engedelembül csinálták, adót fizetnek és szekerekkel szolgálnak". (Korábban 1, illetőleg 1/2 nyilassal több földet kapott, kinek kávás, illetőleg másféle kútját találták.) A zálogban bírt puszták többségét ugyancsak nyilasokra osztva - egynekegynek például 24 lépés volt a szélessége, de ha több jelentkező akadt, keskenyebbre vették - kilenced vagy bér fejében engedték át a gazdáknak; ki a bért nem fizette meg Gergely-napig, másnak adták, aki letette helyette; de legtöbben ragaszkodtak béresföldjükhöz, s idővel tanya lett belőle. Néhány pusztán viszont a 17. század utolsó harmadában még szabad foglalás járta. Szentgyörgy pusztáról a tanács éigy határozott, hogy „kik élni akarják marhájokkal vagy ekéjökkel, fizessenek érette"; majd Elepről ismét: „Aki ott parlagot felfog vagy gyepet feltöret, míg élni akarja, élheti; ha eláll mellőle, az foghatja fel, aki elébb éri." De a közösség már a 47

CSI. 128-129. MEOl. 600, 632, 640-641, 648-649, 654-658, 708, 730, II. 21-22, 24-28, 4451, 62, 102. 5z0 394.