18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

a bíráskodás a consuetudo alapján folyik. Amikor azonban már Mátyás király hangsúlyozni volt kénytelen, hogy a jobbágyokat nem engedi jogaiktól megfosztani s tiltotta törvénytelen letartóztatásukat, ez arra vallott, hogy egyes nagyurak túlteszik magukat a hagyományos szokásjogon. S kivált a 16. század második évtizedétől fogva már inkább az uralkodó osztály által az előnyére fordult jogi helyzetre építve újonnan kialakított nemesi jogszokás, utólag bevett jogok jöhettek szóba az eredeti szokások helyett; az 1647. évi 79. tc.-ben a rendek ki is mondták, hogy a kiváltságos mezővárosok bíráskodásuk során az országos törvényeket kövessék, azokkal ellenkező szabályaikkal és consuetudójukkal nemesek ellen nem élhetnek. A többször idézett 18. századi jogi kézikönyv azonban - Werbőczy tételével kapcsolatban, hogy a parasztok szokásjoga sokféle s azt a helységek régi gyakorlata szerint kell megtartani - azt írta elő, hogy a földesúri terhekre, bíróválasztásra, bírságokra stb. vonatkozólag e hosszú s régi gyakorlat alapján törvényerőre emelkedett szokásnak tudtul adását az ottani lakosoktól kell kérni, s ehhez a Corpus juris idézett kiadása még hozzáfűzte, hogy e szokásjognak megfelelően kell az úriszéken hozott ítélettel a jobbágyok szolgáltatásait rögzíteni. Amint az úriszéki iratokat nagy uradalmakban is kezdetleges forma s írásbeliség jellemezte, maga a joganyag s az eljárás sem mutatott fejlettségre. Általában elv volt, hogy a földesúr nem köteles bizonyítani s „a panaszok eránt felelni és magát védelmezni". Csak a felek által előállított tanúkat hallgatták meg, az uradalmi tisztek nyilatkozatait bizonyító erejűnek vették, később, nyilván azzal kapcsolatban, hogy a falusi elöljáróság függő helyzetbe került az uraságtól, a községi bíró és esküdtek által aláírt vagy kereszttel ellátott, pecsételt iratait is elfogadták bizonyságnak. Mértékadó jogi vélemény szerint ugyan a pört sommásan kellett az úriszéken folytatni, elhagyva a „sollennitas"-okat, mégsem szokták azokat mellőzni, alaki kifogások, a prókátorok kicirkalmazott latin nyelvű hosszas feleselései nem hiányoztak. Annyira, hogy Szegedi azt is szükségesnek látta, hogy jobbágy ellen külső személy megkeresésére indított pörben az úriszék által követendő eljárást, még szövegmintát is közölve, részletesen előírja. Mivel a büntetések mértékére nézve törvényes megszabás hiányzott, a földesúr bíróságának szabad keze volt ebben. Súlyos bírságokat sokszor az úri haszonlesés diktált, más jellegű kemény büntetések pedig a paraszt örökös jobbágyságra kényszerítését, vonakodástól, ellenszegüléstől való elrettentését szolgálták. Föllebbezés a 14. században még gyakran fordult elő a vármegyéhez az úriszéki ítélet ellen. A 16-17. században pallosjogú uradalmak fejei már nem tűrték, hogy a nevükben hozott ítélet külső elbírálásra kerüljön, méltóságuk megsértését látták benne, mint saját birodalmukban független urak hamis árulkodásnak minősítették, ha alattvalójuk felsőbb fórumhoz fordult panaszával. Ha mégis föllebbezésre került sor a vármegyéhez s ez megváltoztatta az úriszék ítéletét, ennek bajosan tudott érvényt szerezni, mert a végrehajtást illetőleg a végre nem hajtás a földesén kezében volt, s ha azzal az érdekelt fél megpróbálkozott, a megtorlás nem maradt el. Ha a földesúr külső keresetnek nem tett eleget, az impensio megtagadása miatt előírt eljárás a vármegyére maradt. Súlyosabb s kivált bűnügy tárgyalásán s ha a pörben nemesember szerepelt, az úriszéken legalább egy szolgabírónak törvényes tanúságként való jelenlétét megkívánták. Egyébként a vármegye csupán