18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében
en őt szőlejéből és irtványából csak akkor becsültetheti ki a földesúr, ha ennek az utána (tulajdonképp jogelismerésül) járó censust (canon-t) legalább egy éven át nem fizeti, különben pedig az utódtól illetőleg vevőtől válthatja igaz értékükön magához, amikor akarja - azaz a tulajdonos változásakor. A gyakorlatban arra, hogy szőlőt vagy irtásföldet bármikor magához váltson az uraság, csak olyankor adódott példa, ha külső ember szerzett ilyet a falu határában. Nincs benne meglepő, hogy kéilön hely illette a szőlőt és az irtványt, melyekbe a közönségesnél jóval nagyobb munkát ölt a paraszt; ezeket a helyi szokás szerint szinte nemesek módjára hagyományozhatta s szabadon adhatta-vehette, mint azt a velük kapcsolatban sokhelyt kialakuló élénk forgalom is tanúsította. Ha a szokás úgy tartotta, hogy e „szorgalmi földeket" ajánlják fel átruházásuk esetén másnak, ez a szomszéd, esetleg rokon volt, olykor még a földesúrnak való bejelentés is hiányzott. Még az ország nyugati részén, a Batthyányak földesurasága alatt görnyedő jobbágyok is kitartottak amellett, hogy a földesúrnak nem kell fölkínálniuk elidegenítésre kerülő szőlejüket. „Az my peniglen azt illetj - jelentették ki -, hogi senkj seoleyt el nem áthatja, hanem az mj kegelmes vrunkat, megh az kj feodes vrunk, azt kel megh kínálnunk vele, ez soha sem teorweniunk, sem sokassunk nem uolt. Hanem teorweniunk az, hogj ver szerient való attiankfiat es somszidinkat kinallyuk megh es eszeken kiwl az kinek adhatok, annak attok." Az úriszék, jóváhagyva a falu bíróságán hozott ítélet érdemi részét, csak a csatlakozó, idézett mondatról tartott szükségesnek annyit megjegyezni, hogy nem állhat meg az a kitétel, mely szerint szőlő eladásakor - valamely igényelt szokásnak megfelelően - nem kell értesíteni a földesurat; neki ugyanis szabad bárkit szőlejéből kibecsülni, ezért ilyen elidegenítésről értesülve eljárhat az ország joga szerint, úgyhogy eladásról a hegymester mindig köteles őt értesíteni. A paraszti állásfoglalás azonban nem bejelentésről, hanem fölkínálásról szólt, márpedig hogy ezzel a földesúrnak nem tartoznak, azt ennek jogi képviselője sem vitatta. A lényegében helybenhagyó úriszéki ítélet is annak volt a bizonysága, hogy a szőlőket az ország nyugati vidékén is szabadon adtákvették. Bejelentést az átruházásról - hogy ez az „uraság hírével" történjék, Mária Terézia urbáriuma is előírta, ugyanakkor, midőn a jobbágytelekhez tartozó földek elidegenítését tiltotta - azért kívánt a földesúr, hogy tudja: kik birtokosok a hozzá tartozó szőlőhegyen, tehát kiktől jár neki bordézsma, illetőleg hegyvám. Persze előfordult, hogy egy-egy szőlődarabot gazdájának változásakor megváltott, de inkább, hogy neki tetsző új birtokosra ruházza, nem pedig, hogy magának tartsa meg. A szőlőt ugyanis igaz értékén, nem a csupán tizedrészével fölérő közbeesőn kellett magához váltania, mégpedig a falusi bíró és esküdtek értékelése alapján, s ennél a szolgabírónak és esküdtjének nem kellett jelen lenni, ha közreműködésüket a helyi szokás nem kívánta. S ha aztán a szőlőt majorsági kezelésben akarta tartani az uraság, a megváltás tekintélyes költségéhez még vincellér, napszámosok vagy szakmányosok felfogadásával járó, ugyancsak nem csekély kiadás járult. A paraszt irtásföldjét is, ha más jogcímet (engedély hiányát vagy az utánajáró földbér elmaradását) nem talált rá, váltságösszegért volt kénytelen megszerezni a földesúr, a Hármaskönyv szerint ugyan közbecsűn, de 18. századi jogi felfogás értelmében ugyancsak igaz értékén. A jobbágynak szőlejéhez és irtványföldjéhez fűződő birtokjogát ugyanis az emphyteusis-hoz tartották hasonlónak, de annyiban előnyösebbnek az örökbérletnél, hog)' az utánuk lényegében a földesúri jog elismeréséül
