18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében
Már a tilalomsértésre szabott büntetések arra vallottak, hogy az egyes gazdák állatállományának közös pásztorok kezére adása a tiltással együtt sem nyújtott teljes védelmet a legelő nyájaktól megóvni kívánt határrészeknek. Hiszen szándékosság nélkül is sűrűn esett kár miattuk szénafűben, vetésben, akár mert a jószág gazdája azzal próbált védekezni, hogy nem tudott a tilalomról, akár úgy, hogy az állat „szaladásból" hatolt a legeltetésből kirekesztett területre. S az utóbbi nem csupán akkor következett be, ha a nyáj pásztora elaludt, vagy egyébként hanyagul látta el feladatát. Főképp az addig szilajon tartott, éppen csak betört, szoktatás alatt álló, szinte még félvad jószágot volt nehéz féken tartani, hogy tilosban ne járjon. Ha ilyen elszaladt állatot hajtottak be a kárból, gazdáját kártérítésen fölül hajtőpénz megfizetésére is kötelezték, egyébként azonban (mint akkor is, ha tehenet, malacot, ludat találtak kárban) enyhébb büntetés járt a tilalom megsértéséért; ha pedig a jószág gazdája szegénységére hivatkozott, vagy a pásztor még nem töltötte be tizenkettedik életévét, megpálcázták, nagyobb nyomaték kedvéért a falu színe előtt. Sok bajt okozott az őrzőjétől elszabadult, kóborló bitang jószág is, kivált ahol rideg tartás járta. Gazdája nemegyszer több falu határán át próbálta nyomát követni, hogy igényével előálljon ott, ahonnan a nyom már nem vezetett tovább. Ahol viszont ilyen gazdátlan jószágot találtak, kötelesek voltak annak rendje-módja szerint kikiáltani. Somogy vármegye azonban nem ok nélkül állapította meg, hogy a jószágnak ősszel és tavasszal gyakori elkóborlása sok panaszra ad okot: gazdájuk ugyanis nem talál rá, mert pásztorok s mezőn élő más rossz emberek rejtegetik vagy eladják, ahelyett hogy az alispán vagy a szolgabíró kezébe szolgáltatnák. Ezért kártérítésen fölül súlyos büntetést szabott azokra, kik az ilyet ki nem adják. Másutt sem volt hiány olyan rendelkezésben, hogy aki bitang jószágra talál, három napon belül jelentse, hogy a szolgabíró közhírré tehesse; csak egy év és egy nap múlva évült el a visszaadás kötelezettsége. 22 A faluhatár egy-egy részének hosszabb vagy rövidebb időre tilalmassá tétele egyértelmű volt azzal, hogy ezeket leszámítva a legelő nyájaknak s velük együtt a közösség akaratának hódolt a helységhez tartozó egész terület. Ennek megfelelően csupán a legelő tengeréből kiemelkedő - de az állatállománytól esetenként mégis elárasztott - szigeteket alkottak a kerítéssel körülvett földek, melyeken belül egyéni birtoklás és használat többé vagy kevésbé érvényesült. A közösség egyes tagjai által létrehozott és fenntartott állandó sövény övezte a belső telkeket és az irtványokat (de dombos-hegyes részeken gyakran közös kerítés vette körül a házak és a kertek együttesét, hogy a jószág a belsőséget körülfogó vetésekre ne mehessen, s az utca végére vetéskaput állítottak). Közös munkával létrehozott állandó gyepű oltalmazta továbbá a tanórokat, a külön kerteket (kender-, káposzta- stb. földet) és a szőlőhegyet. Főképp szűkebb határú falvakban s ahol féltőbb gondot fordítottak a nyílföldeken folyó termesztésre, iparkodtak azokat a tilalmazáson felül „porgoláttal": sövénnyel, kerítéssel, fában szegény vidéken árokkal és földhányással elrekeszteni a legelő állatok elől, a közösség munkájával ugyan, de csak arra az időre, amíg ott szénafű és gabona védelemre szorult, hiszen szántóföld és kaszáló szabadulás után a legelőterület fontos kiegészítő részét alkotta. Az őszi vetést két héttel Mihály-nap előtt, de legkésőbb november elején, a tavaszit és a rétet György22 CSI. 123, 139, 162, 319, 351, 381, 426, 441.
