18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

Művelési és legeltetési kényszer A nyomásos gazdálkodásban érvényesülő szabályok közül elsősorban azok kötötték le az agrármúlttal foglalkozó kutatók figyelmét, melyek, ezúttal is a szántóföldhöz kapcsolódva, a faluközösség tagjainak földművelését igazították időben és munkamódban egymáséhoz, az eke alá szánt földön folytatott tevékenységet oly kötöttségek nyűgébe szorítva, melyek joggal érdemelték a művelési kényszer nevet. Több körülmény is szükségessé tette, hogy az egyéni birtokokon egy-egy dűlőn belül ugyanabban az időben, azonos módon és közös ütemben menjen végbe a munka. Az emberiség elemi életszükségleteinek fedezésére irányuló hagyományos mezőgazdasági termelés két alapvető összetevőjét a szántóföldön folyó gabonaművelés s a döntően legeltetésre alapozott állattartás alkotta. Csak szórványosan fordult elő, hogy kevés hüvelyest is termesztettek a szántóföldön; egyébként ez régtől fogva teljes egészében a kalászosoknak volt a birodalma, eltérő tenyészidejű, más megművelést kívánó növényeknek nem jutott hely ottan. A faluközösség kezdettől fogva rögzítette, hogy egy-egy nyomásba mely (lehetőleg szomszédos vagy közeli) dűlők tartoznak s ennek megfelelően ki-ki - amint azt a művelési rendszer körforgása megkívánta - milyen gabonaféléket vessen az illető nyomásba tartozó dűlőkben fekvő birtokrészeibe, illetőleg mely dűlőkben elterülő parcelláit hagyja ugaron egy-egy esztendőben; aki ehhez s a megművelés ugyancsak előírt módon egybehangolt menetéhez nem tartotta magát, maga látta kárát. Mivel ugyanis minden egyes gazdának minden egyes dűlőben jutott rendszerint egy földszalag, kinekkinek nemcsak az egy tagban birtoklás előnyeiről kellett lemondania, vállalva az ide-oda járás terhének fokozott időveszteséggel járó meghatványozódását. A dűlők száma szerint tíz, húsz, nem ritkán több részre tagolt, szétszórt, másoké közé ékelt szántófölddarabjain (azokat kivéve, kik a nyílvetés szerint a dűlő szélén kaptak parcellát) legalább kétszer annyi szomszéddal kellett számolnia. S annál inkább kénytelen volt velük teljes összhangban és kölcsönösségben végezni a gabonaművelés munkafolyamatait, mert földjeit a mellette dolgozókétól mindössze keskeny (de együttesen a vetésterületet számottevően csökkentő) fűszegély - amint a rétdarabokat csupán egy-egy barázda - választotta el, s ha a dűlőhöz, ami éppen nem volt ritkaság, külön út nem vezetett, egymás földjén kellett átjárniuk, úgyhogy a közös munkaütemtől való eltérésből óhatatlanul komoly kártételek következtek.

16 Ugyancsak nagy súllyal érvényesültek a művelési kényszer kialakításában a Magyarországon fokozott jelentőségéi legeltető állattartás igényei. A hagyományos mezőgazdaság lehetőleg kevés munkát fordított a jószág tartására: a nyájak, csekély számú pásztor keze alatt legelve, maguk keresték élelmüket a szabad ég alatt kora tavasztól késő őszig (sőt a rideg jószág télen át is, s a szilaj tehén esetében a fejés munkája is elmaradt). A természetes legelő azonban az évnek csak egy részében adott az állatállománynak kellő táplálékot; nyár elejére nemcsak letarolta és taposta a jószág, de még az Alföld téres és bőfüvű pusztalegelőin is kisült a fű a "'Nemcsak a szántóföldön: a rajta kívül helyhez jutó más kultúrák esetében is célszerű volt az egyes gazdák könnyen áthágható elkülönítéssel szorosan egymás mellett fekvő földdarabjain a megművelés idejét és módját egységesen megszabni. AJászságban például meghagyták, hogy kendert is csak az előre kijelölt héten szabad vetni, mert nagy károk származtak abból, hogy ki előbb, ki utóbb fogott a föld megszántásához, s így nem egyszerre kelvén a mag, a kender nyüvése is más-más időre maradt. (Fodor Ferenc: A Jászság életrajza. Budapest, 1942. 277.)