18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

művelésbe másikat. Idővel azonban, amint a telepesek sokasodásával összébb szorult a szántás-vetésre kínálkozó terület, s az egy ízben már elhagyott földeket is újra termelésbe kellett vonni a használhatóbbá váló fölszerelés segítségével, a rendszertelen parlagolás helyére szabályos parlagváltás lépett: a birtokba vett földdarab több esztendei termőre fogását immár ugyancsak szabott ideig tartó hevertetés, majd újra művelésbe vonás követte. Innen a fejlődés a talaj termőerejének csökkenésével párhuzamosan már nagyobb zökkenő nélkül vezetett odáig, hogy a váltogatás három-, két-egyévenként történjék, azaz sűrűsödő váltogatással kétfordulós gazdálkodás álljon elő. Ahhoz azonban, hogy a török idők után újjáéledő vidék mezőgazdasága ugaros-nyomásos rendszerre térjen át, s a korábbi „királyi Magyarországon" és Erdélyben évszázadok óta töretlenül követett határbeosztás és használat útjára térve ismét teljesen Európa hagyományos agrárszervezetéhez csatlakozzék, még több fontos változásnak kellett végbemennie. Szükség volt mindenekelőtt arra, hogy az addig hol itt, hol ott felfogott szántóföld-darabokat a talaj fekvése s termékenysége szerint kialakított összefüggő tömbökbe: dűlőkbe vonják össze, egyben, fölhagyva a szántóföldek parlagján való szénanyeréssel, ugyancsak dűlőkre tagolt réteket alakítsanak ki lehetőleg nedvesebb határrészen; hogy az eredetileg a szabad foglalásnak megfelelő kiterjedésben kihasított szántóföldeket utóbb ettől függetlenül egy-két-három esztendőnként ismétlődő felosztásnak vessék alá, minden igényjogosult földjét dűlőnként tagolt részletekben juttatva; hogy a lábasjószágot, melynek őrzéséről addig ki-ki maga gondoskodott, községi pásztorok keze alá adva közös nyájakba vonják össze; hogy amire a népesség szaporodásával növekvő kenyérszükséglet szorított, meghonosítsák a pihenni hagyott talajnak az őszi gabona alá adott vetőszántást megelőző feltörését. A szántóföld és a kaszáló dűlőnként végrehajtott felosztása eleinte rendszerint annak arányában történt, hogy a faluközösség egyes tagjai hány igás állattal rendelkeznek; megművelési képességnek és teherviselésnek ugyanis egyaránt ez volt az alapja. A felosztásnak egy-két, esetleg háromévenként való megismétlése pedig egyfelől azt célozta, hogy kinek-kinek a részesedését a vonójószág létszámában beálló változásokhoz lehessen igazítani. Ez az újraosztásos földközösségnek páratlan társadalmi kapillaritást biztosított, folytonos emelkedésnek és süllyedésnek lett a mozgatója, s nem csupán a már igás állattal rendelkező jobb módúak körén belül. A szegény „gyalog ember" előtt is megnyílt a fölemelkedés útja: mihelyt „járómarhára" tudott szert tenni, máris földjuttatásban részesült, s ha azt csak a maga erejével még nem is, hasonló sorstársával összefogva, „cimborás" ökör vagy gazdagabbaktól kölcsön kapott „uzsorás" igás állat hozzáadásával már meg tudta művelni. Szántó és rét periodikusan ismétlődő felosztása másfelől arra volt jó, hogy senkinek se legyen oka panaszra, hogy soványabb vagy nehezebben megművelhető vagy távolibb fekvésű, esetleg elemi csapásoknak jobban kitett földet juttattak neki. Már az is hozzájárult az előnyök és a hátrányok kiegyenlítéséhez, hogy mindenki minden dűlő földjében részesedett; de még inkább a különbségek kiküszöbölésére volt hivatva, hogy a sorsra: nyílhúzásra bízták: egy-egy dűlőn belül ki melyik földszalagot kapja az egyes osztások során. Nemesembernek is eleinte dűlőnként, a parasztokéi között juttattak szántó- és rétdarabokat, csak azokénál nagyobb kiterjedésben, annyira, hogy úri háztartása kellően el legyen látva, de akkora földre való igény, hogy rajta majorkodáshoz foghasson piacra szánt fölöslegek