18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

előállításának szándékával, nem jött számításba. Mihelyt azonban a földesúr véglegesen berendezkedett a török idők után újra benépesedő vidéken, már azon volt, hogy a földosztás intézését kezébe kaparintsa. Még jobbágytelken élő nemes, a Tasson lakó Végh János is így beszélt: „Ebatta parasztja, nem osztasz te én nekem földet, tudok én magamnak osztani!" Nagyobb birtokosok nemegyszer azt is méltatlannak tartották magukhoz, hogy szántóföldjeik és rétjeik a jobbágy-nyilasokkal elegyesen, a rájuk érvényes megművelési kötöttségeknek alávetve terűijenek el. S aztán megkönnyítette számukra elkülönített s lehetőleg egy tagban fekvő majorsági földek kihasítását, midőn a visszafoglalt területen a jobbágytelek-rendszer újra való bevezetését vitte keresztül a földesuraság. Ez ugyanis alkalmat adott neki arra, hogy a faluhatárnak a jobbágytelkekhez tartozó földeken felül maradó része fölött a rendelkezési jogot magához ragadja. Ezáltal nemcsak a másod-, harmadszülött jobbágyfiúk elől vette el új szántóföld és rét kihasításának lehetőségét, hanem magának a faluközösségnek sem hagyott egyebet a közösre maradt területen puszta használatnál, azt is csupán korlátok között és csak azon a részen, amelyet a majorsági üzem nem kebelezett magába. S amit előzőleg az elpusztult országrészt újjáépítő parasztok előbb a szabad foglalásnak megfelelően, majd a faluközösség megszilárdulása óta többnyire igásállat-létszámukhoz mért osztályrészül bírtak, a földesúr a belső telek egyszer s mindenkorra meghatározott, többé nem változó kiterjedésű tartozékává magyarázta át. Addig a falu nem tudta megmondani, kinek mennyi földje van házhely számra; most már egy-egy gazda szántó- és kaszálórészesedése attól lett függővé, hogy egész-, fél- vagy negyed- stb. telkesnek minősítették-e, s ezáltal terheik is, a vonójószág számától függetlenül, teljesen a földesúr igényéhez kellett hogy igazodjanak. Ugyanakkor összezsugorodott a nyilas osztás addigi jelentősége, a faluközösség - gyakran már a földesúr irányítása alá szorítva - elvesztette a földjuttatás mértékét meghatározó jogát, egyik legfontosabb funkcióját; ezáltal az igás jószágra szert tett szegény ember előtt bezárult a szántóföld- és kaszáló-igényre épülő fölemelkedés útja. Az újraosztás során már csak a sorshúzásnak maradt szerepe az egyes gazdák dűlők szerint jutó birtoka helyének kijelölésében. Idő jártával azután ennek is vége szakadt, miután előbb egyre ritkábban került sor újraosztásra, majd esetenként puszta igazításra, s végül is állandósult az utolsó felosztásnak megfelelő állapot. Része volt ebben annak a fölismerésnek, hogy az egyes közösségi tagok kezdték nyűgnek érezni szántóföldés rétdarabjaik helyének folytonos változtatását, s mindinkább a szorgalmas termelőmunka - a művelési rendszer kötöttségei között gyakorolható kiadósabb trágyázás és jobb megmunkálás - kerékkötőjét látták benne. Amint Vác 1764-i rendtartása tudtul adta: „Tapasztaltatott az is, hogy a földeknek hanyagabb művelése folytán a lakosok nem nyernek itt abból oly hasznot, mint az másutt történik, kik mivel a terméketlenség okául a folytonos osztályt hozzák fel, az egész határ három vetőre (calcatura) lészen fölosztandó, melyből minden ház után mérettessenek ki az állandó szántóföldek." Erre a fejlődési fokra eljutva, egy-egy jobbágy már tartósan szántóföld- és rétbirtoka gazdájának érezhette magát. Ugyancsak a gabonatermelés növekedésének javára vált, ha a kétnyomású rendszert háromnyomású váltotta fel. Számos esetben a földesúr beavatkozására ment ez végbe, hiszen nem csekély ér-