18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

elmenekülni s annak elmúltával lappangásukból visszatérni -, hol végképp elhagyottá. De közben a volt „királyi Magyarországról" jövök, szélnek eresztett végvári vitézek, sőt hovatovább kívülről jövő telepesek is próbáltak új életet kezdeni a töröktől végre visszahódított részeken. Majd a Rákóczi-szabadságharc hadieseményei tették ismét a nép jelentős részét földönfutóvá, kisebb hányadát összefogásban oltalmat keresővé, míg végül a pestisjárvány is sűrű rendet nem vágott soraikban. Annyi felbolydulás után az 1711-gyel beköszöntött békesség egyelőre csupán ott hozta meg a faluközösségi rend újra való megerősödését, ahol töretlen maradt vag)' csak átmeneti megszakítást szenvedett a település élete; ám a folytonosan hullámzó népesség s a megritkult falvak körül táruló puszták ott is hozzájárultak az előző zordon korszakhoz alkalmazott berendezkedés és módszerek egy ideig tartó fennmaradásához. Annál kötetlenebb gazdálkodásra nyílt mód, amikor a „királyi Magyarországról" és Erdélyből a korábbi török területre áramló, szökés révén az örökös jobbágyság igáját lerázó nép teljesen elpusztult falu helyén próbált új életet kezdeni. Földesurak jelenlétével az első időben még nem kellett számolni, iigyhogy a megtelepülök teljesen tetszésük szerint rendelkeztek nemcsak az lij gyökérből megeleveníteni kezdett egykori falvak, hanem egyben a közöttük terpeszkedő puszták határával. S amíg ott a közösségi élet s a mezőgazdasági kultúra csak küzdelmesen bontakozott, a faluhatár legnagyobb része, a pusztáknak pedig egésze közösre maradt, egyrészt mert a jövevények egyelőre tudni sem akartak kíilön majorsági földekről, másrészt mert előző földesuruk hatalma alól csupán hiányos fölszereléssel tudván elmenekülni, az elvadult tájon erejükből és eszközeikből szántás-vetésre alig, sokkal inkább a közföldekre alapozott kezdetleges gazdálkodásra futotta. így a megművelt föld a termelőerők fejlődésbeli hátramaradottsága miatt nagyságban még jó ideig eltörpült az ekét nem hordozó, részben még ősi háborítatlanságban burjánzó térségekhez képest az ország középső és déli vidékein. S ezek az egyéni birtokba nem vett földek nem csupán a gazdálkodásban töltöttek be fontos szerepet: a maguk kötetlen lehetőségeivel a földesúri kötelékből kibontakozott jövevények szabad életre vágyódásának is bő táplálékot adtak. Erre a kötetlenebb életmódra utalt a név is, mellyel - az egyesek által bírt „nyilakkal," „nyilasokkal," együttvéve „nyílföldekkel" szemben - a hagyományosan kizárólag közösségi rendelkezés alá tartozó határrészeket illették. A „szabad élő föld" s vele együtt a „szabad élő erdő" kifejezés azt adta tudtul, hogy a közösség minden egyes tagja szabadon és egyenlő jogon élhet mindazzal a többiek sérelme nélkül, amit a közföldek nyújtanak. Bő tere nyílt ott táplálékot adó s orvoslásra szolgáló növények gyűjtögetésének, halászásnak, vadászásnak, madarászásnak, legfőképpen pedig az állatállomány legeltetésének; az erdő nemcsak épületre, szerszámnak s tűzre való fát, vadgyümölcsöt, gombát, makkot, cserzőanyagot, méhészkedésre való alkalmat stb. adott, hanem füvével, lombjával, fiatal hajtásaival a természetes legelőnek is fontos kiegészítő területét alkotta, a nádas házfödélnek s tűzre valót nyújtott. Mindez egyszersmind sajátos szociális jelentőséggel ruházta fel a közösre maradt határrészeket. A szegény embernek kapóra jött, hogy ott a természet adományainak közvetlen elsajátítása révén neki is módja nyílik akadálytalanul és terhek vállalása nélkül táplálékhoz s más szükséges javakhoz jutni, ráadásul az ősfoglalkozásokat számottevő fölszerelés nélkül is gyakorolhatja. S ha lábasjószágra tett