18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

szerint több földet is adtunk, s aszerint járult a földesűri terhekhez - mondják másutt (52). Egyenlőség csak az egyforma igaerejűek, a „marhások" között fordul elő (144); amint a tarnazsadányiak (96) hangoztatják: a lakosok tehetsége szerint ökörszámra osztatott a föld minden esztendőben, egyiknek több, másiknak kevesebb darabban, de nagyságra kinek-kinek érdeméhez képest kiegyenlítve. Vác városában (172) már bizonyos átmenet tapasztalható az újraosztás korlátozása irányában. Rétet csak a „marhásoknak" osztanak, aszerint, hogy hány vonójószáguk van, illetőleg hánnyal vállalják az előfogat-adás terhét. Szántóföldet a püspöki részen az utcák rendjében juttatnak, szintén csak azoknak, kik szántásra s előfogatadásra való jószággal rendelkeznek. A káptalan területén a szántóföld egy részét 1742-ben kiosztották házak után, s ezek a ház után való földek kinek-kinek birtokában maradtak akkor is, ha igás állatot nem tartott. A szántóföld másik része továbbra is rendszeres újrafelosztásra került, csakis a „marhások" között, igás állataik számához képest; aki vonójószágán túladott, s mást nem szerzett helyette, attól az ilyen földel elvették s másoknak adták. A „tehetség" szerint történő periodikus újraosztás a földközösség legteljesebb formáját jelentette. Túl azon, hogy nyílhűzás szerint hol ez, hol az a parcella jutott az egyes dűlőkben egy-egy gazdának, részesedésének mértékét - az egyes parcellák számának vagy nagyságának módosításával - újra meg újra mindenkori gazdasági erejéhez: megművelési és teherbíró képességéhez szabták. Ilyenformán folytonos változásnak volt alávetve, hogy a falustól vállalt terhekből mennyi jut egyegy gazdára. Amíg arról volt szó, hogy a hullámzó népesség a közösség kibontakozása - közelebbről az együttes tehervállalás - révén helyhez kötődjék, a földesúr kénytelen volt a helyzettel megalkudni. A század derekán azonban lassanként leülepedett a paraszti vándormozgalom, egyrészt mert a helyüket változtató telepesek új mentességben többé nem részesülhettek, másrészt mert a falukeretek lassan feltöltődtek; s így a jövevények új környezetben új létalapra egyre kevésbé találtak. S miután a nép jobbára helyhez kötődött, a földesurak többsége egyre kevésbé törődik bele, hogy csakis a közösséggel álljon szemben, mely az erők összefogása révén a paraszti ellenállás bástyájává fejlődött. Most már egyenként akarja kézbe venni jobbágyait, s ezért igyekszik gyengíteni, bomlasztani a faluközösséget (melyet egyébként a paraszti árutermelés is kezd szétfeszíteni). Sok helyen véget vet annak, hogy a falu népe együttesen bírja a határbeli haszonvételeket, s ennek megfelelően a terheket is egy összegben teljesítse; ehelyett minden gazdát a maga személyében kötelez szolgáltatásokra. Meghatározott, állandó jövedelmet azonban, olyat, amellyel a földesúr bizton számolhat, az egyes jobbágytól addig nem lehet várni, amíg teljesítőképessége minden egyes újraosztás alkalmával változásnak van kitéve. Hogy azért az egyes jobbágy ki ne csúszhassék a földesúri hatalom folytonos jövedelemsajtoló szorításából, ura a szolgáltatások alapját: a jobbágybirtokot akarja szilárddá, változatlanná tenni. Kétféleképp történhetik ez: a periodikus újraosztás megszüntetésével és ajobbágytelkek rendszerének meghonosításával. Társadalmi tekintetben az újraosztás abbahagyása a földközösség rugalmas alkalmazkodóképességének feladását jelentette: a teljesítőképesség változásai többé nem jöttek számításba, mindennek a mereven rögzített birtokállomány lett az alapja, (igás)állatállomány helyett elsősorban a szántóföld, holott a földművelés még nem jutott túlsúlyra. Gazdasági szempontból azonban kétségtelen pozitívu-