18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében
mot jelentett, hogy a nyilas osztásra többé nem került sor. Az egyes jobbágyok szántóföldjének szétforgácsoltsága, a hozzá társuló művelési kényszerrel, már magában véve kerékkötője volt a gazdálkodás intenzív irányú fejlődésének. Az ismert esetekben egy-egy gazda szántóföldje átlag 12 darabban hevert szerteszét, de akadt olyan község is (100), ahol az ökrösgazdának 27 különálló földszalagra tagolódott a szántója. S még a belterjesebb művelésre fenntartott külön kertekben is kötött gazdálkodás folyt ott, ahol - a falvak többségével szemben, melyekben „egyenetlenek" maradtak - ezek is felosztásra kerültek. 38 A hátrányok még fokozódtak, ha az újraosztás következtében kinek-kinek a birtoka helyét (s esetleg kiterjedését) változtatta. Amint a vácrátótiak (170) vallották: majdnem évenként osztják szántóföldjeiket, s azért nem is művelik oly jól. Valóban csak akkor lehetett elvárni az egyes jobbágytól, hogy - amennyire a művelési kényszer korlátai erre lehetőséget engedtek - az addiginál több munkát s befektetést öljön birtokába, ha földdarabjait állandóan a magáénak mondhatta. Mégis aránylag kevés községről mutatható ki, hogy lakói az osztással felhagytak; s ha ez a szántóföldön véget ért is, a réten még gyakran folytatódott. A jobbágytelkek rendszerének meghonosítása nem jelentette szükségképp az újraosztás helyváltoztató funkciójának eltörlését (s épp ezért ilyen esetben gazdaságilag nem képviselt előrehaladottabb fokot az igaerő, illetőleg teherbírás szerint újraosztó földközösségnél.) Állandó telkek rögzítésével a földesúr azt akarja elérni, hogy az újraosztásnak a jobbágybirtok kiteljesedését változtató funkciója megszűnjék, s a faluközösség elessék attól, hogy maga dönthessen a terhek elosztása és azok alapjának biztosítása felől. A parasztnép azonban idegenkedik a földesurak által erőltetett berendezkedéstől: nincs ennek gyökere ezen a tájon, s nem fér össze az itt évszázadok óta érvényesülő hagyománnyal. Távol áll tőle az a rendszer, melyben egy-egy gazda megművelt földje békéikének függvénye - hiszen annak idején tetszése szerint fogott belsőséget (49), s annak lényeges része rendszerint az „egyenetlen" nagyságú, mértékegységül kevéssé kínálkozó akolkert. Míg a földesúr azt kívánja, hogy a jobbágyok holdszámra vessenek egymás mellett, a Felvidéken bevett mód szerint 39 - azok váltig hangoztatják, hogy határuk is „egyenetlen", nincs telkekre osztva, s így nem tudják: egész telekre mennyi föld esik; holdak szerint, gazda-számra nem szólhatnak, mivel hol több, hol kevesebb darab jut egy-egy gazdának. És amidőn - az uralkodó osztály szóhasználatának megfelelően - egésztelkes, egész házhelyes jobbágyot emlegetnek, akkor is gyakran olyan parasztról van szó valójában, ki 6 (esetleg 4) ökre arányában részesült a falu földjéből. Ha több földesura van a helységnek, s különböző arányban részesednek a határból, az sem ritka dolog (pl. 137), hogy egyiknek a birtokán több föld jut annak, kit egésztelkesnek mondanak, mint a másikén - tehát az úgynevezett jobbágytelek még egyetlen falun belül sem jelent szilárd egységet. Tulajdonképp még az sem jobbágytelek a szó valódi értelmében, amikor „kötelföldekről", 40 3-2-1 köteles gazdákról történik említés (5-7, 70, 148): inkább az rejlik az elnevezés mögött, hogy az állattartás helyett a földművelésre kívánják tenni a hangsúlyt. S8 Vö. Fodor F. i. m. 277. s köv. I. - Balassa L: A tengeri termelés, i. m. 325. 1. - Uő: A magyar kukorica, i. m. 56-57.1. S9 Vö. Hofer T..: Déldunántűi településformáinak történeléhez, i. m. 163. 1. "°A kötelföldekró'l vö. Fodor F. i. m. 274, 277.1. - Soós I.: A jobbágyföld sorsa, i. m. 51.1.
