18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

birtokán. Tápiósáp (130) földesura például időlegesen engedett egy kevés szántóföldet az odajövő jobbágyoknak, de mikor majorságot rendezett be magának, elvette tőlük, a rét nagy részét is magának foglalta, s miután a parasztok így nem tudtak megélni, szélnek eresztette őket. Még ennél is kiszolgáltatottabb sors várt azokra, kik olyan pusztákon ütöttek tanyát, melyeket a településhálózat első kialakulása után saját kezelésében tartott meg a földesúr. Nemesi földön létrejött majortelepülések voltak ezek, nem szabályszerű jobbágyfalvak; a határhasználatot teljesen a földesúr tartotta kezében, s tetszése szerint hasított ki évről évre szántóföldet az odaverődött majorsági zselléreknek (105). 1720 táján még csak mutatóban volt belőlük, de sokasodásuk, mely a következő évtizedekben a földesúri hatalom elterebélyesedésével járt együtt, már előrevetette árnyékát. *** Az 1710-es évektől az úrbérrendezés küszöbéig terjedő fél évszázad folyamán jelentős átalakulás ment végbe területünk határhasználatában. A közös birtoklás és határhasználat csaknem megsemmisítő diadalt aratott az egyéni jellegű berendezkedés fölött; az amorf, képlékeny alakulás szilárdabb formáknak, a folytonos változandóság nagyobb állandóságnak adott helyet. A földművelés tovább terjeszkedett az állattenyésztés rovására, s ezzel együtt a paraszti gazdálkodás bizonyos fokú intenziválódáson ment keresztül. Mindezzel párhuzamosan azonban a földesúri hatalom mindinkább ráterítette árnyékát a paraszt mindennapi életére. Az 1760-as évek végére csaknem teljesen a múlté lett a szabad foglalás. Ittott még feltűnnek maradványai: Vácdukán (171) például még 1768-ban is bárki foghat fel szőlőt az arra kijelölt területen. Egyébként azonban inkább csak a kötetlen művelés utal vissza helyenként az egykori szabad határhasználatra, az sem tetszés szerint birtokba vett, hanem a földesűr által juttatott területen. Az egyik esetben (5) a természeti tényező hatott közre abban, hogy birtoklás és használat bizonytalan körvonalú maradjon. Az a határrész, hol a jobbágyok külön kérésére földesuraik hajlandók valamelyes területet juttatni harmadik nyomás számára, oly sovány homok, hogy rajta a művelésnek nem is szabnak határt, a már feltört részeket a falubeliek utóbb nemegyszer szántatlan hagyják. Egy későn keletkezett, viszonylag még friss település (75) esetében ennél is továbbmegy a határhasználat kötetlensége. Az egyik földesúr részén ki-ki annyi földet kaphat, amennyit kíván s meg tud szántani. De itt nemcsak a birtoklás van még képlékeny állapotban: a művelési ágak határai is összemosódnak. Azokon a részeken, melyeket a földesurak kaszáló céljára engedtek, jobbágyaik belátásától függ, hogy valóban szénatermésre hagyják-e azokat, vagy pedig felszántják tavasziak alá. Nincs benne meglepő, hogy e maradványok a délkelet felé táruló síkságon bukkannak elő, hol messze nyúlik a határ, s az állattartáson épülő paraszti életmód a legkevésbé szorult korlátok közé. Másutt, kivált a dombos-erdős vidéken kedvezőtlenebbül alakult a viszony lakosság és rendelkezésre álló hasznosítható terület között. A népesség szaporodása mindinkább az adott gazdasági teret tökéletlenül, kezdetleges módon kihasználó határhasználati formák felszámolására ösztönzött. Akadt helység, hol már-már a túlnépesedés jelei mutatkoztak. Társadalmi síkon ez annyit jelentett, hogy nagyobb lett a töredéktelkekre szorulók aránya, s a felnövő