18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

vagy annak javát sajátítja ki magának (31, 50, 51, 64, 88, 89, 108, 113); a parasztoknak nemegyszer nem marad más választásuk, mint a parlagföldeken vagy ha már nem ezek körül forog a gazdálkodás - nedves időben a barázdák között kaszálni. De sorra kerül a szántóföld is; az allódiumok kiépítése már a század első negyedében megindul. Legkezdetlegesebb formája a földesúri behatolásnak, mikor a falubeliek sorában lép föl igénylőként, s ennek következtében a saját üzeméhez tartozó szántóföld-darabok a parasztoké közé ékelődve hevernek szerteszét; nemcsak a már említett esetekben fordul ez elő, szabad foglaláshoz kapcsolódva, hanem nyomásos gazdálkodás, közösségi nyilas osztás keretében is. Jobbágyok elszökése, igás jószáguk elvesztése alkalmat ad a földesúrnak földjeik bevonására: elfoglalja a puszta telket s azoknak birtokát, kik földjüket nem tudják idejében megművelni (116, 121). Ugyancsak a parasztföldek körén belül marad akkor is, midőn az újraosztás intézését a község képviselőitől magához kaparintja, vagy a falubeliektől kialakított nyomásokon belül foglal majorsági földet magának (99, 138). Idővel azonban egyre kevésbé hajlandó a nyomásos gazdálkodás parasztok által kialakított kerete közé illeszkedni; elaprózott és szétszórt szántóföldek helyett, a paraszti nyomásokból kitörve, a velük közös művelési kényszert félrehárítva, külön, lehetőleg egy tagban foglal és hasít ki saját üzem alapjául szolgáló allodiális táblákat magának. Van úgy, hogy ez csak a legelőnek megy rovására, gyakoribb azonban, hogy a határ nagy részét kisajátítván, a jobbágyföldeket elszűkíti, összeszorítja; arra is van példa, hogy a parasztközösségnek csak az marad, amit a földesúr majorságához nem csatolt (5, 20, 37, 50, 78, 89, 96). Ilyen esetben a földesúr a falunak nemcsak további fejlődése előtt torlaszolja el az utat, hanem a lakosság jelenbeli életlehetőségeit is sorvasztja. De még ha ilyen mértékű kisajátításra nem kerül is sor, a faluközösség teljességén akkor is csorba esik. A határ számottevő gyakran legértékesebb — része kiszakad hatásköréből, arra a művelési kényszer s a közös legeltetés nem terjed ki többé, holott a földesúri nyájak a közös legelőre s a paraszti tarló, ugar és rét szabadulására továbbra is igényt formálnak. További korlátozásátjelenti azután a faluközösség működésének a telekrendszer meghonosítása, melynek kezdő lépései ugyancsak feltűnnek a XVIII. század második évtizedében (47, 93, 116, 173). Az esetek nagy többségében, midőn kezdettől fogva önálló paraszti berendezkedésre épült a határhasználat, jobbára csak lépésről lépésre nyer tért a földesúri beavatkozás. Mire a földesúr vagy embere megjelenik a színen, többnyire már a falubeliek kialakított, kész közösségi rendjével találja szemben magát. Megesik, hogy ilyenkor előbb a csatlakozó pusztán veti meg a lábát, s úgy fordítja a dolgot, hogy ott csak az ő „jóakaratú" juttatása révén részesülhessen rétben a paraszt (172). Máskor a faluhatáron belül történik a kaszáló kihasítása a földesúr „jóakaratából", úgy osztják fel aztán egymás közt a jobbágyok (25). Ha több földesura van a községnek, ők osztoznak előbb a réten (a szántóföldön nem, ebből is kitíínik az állattartás alapvető fontossága), a parasztok csak azután kerülnek sorra (110). Még szorosabb függésbe kerül a lakosság földesuraitól, ha a benépesítést ők vették kezükbe, amire az első, spontán megtelepülési időszakot követően adódtak példák. Hasonlóképp a földesúr kedve szerint való határhasználat jött létre akkor is, ha nagyjából már a jövevény települőkkel egy időben kezdett berendezkedni