18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

nyi az eltérés, hogy az igavonókon túl, bár csekélyebb súllyal, a többi jószág is számításbajön. Hogy juttatás és megmúvelési, illetőleg teherviselési képesség valóban arányban legyen egymással, azon őrködni a közösség vezetőségének dolga. Mintegy a török uralom alatt élő parasztközösségek önállósága folytatódik abban, hogy a visszafoglalás után a maguk erejéből, földesúri beavatkozás nélkül új életre kelt falvak adózás dolgában is jelentős autonómiával rendelkeznek. A kollektívum közösen vállalja a terheket, együttesen viseli a felelősséget teljesítésükért, s ennek megfelelően maga osztja fel azokat tagjai között, elvben a méltányosság szempontjai szerint. Olyan vívmány ez, mely a közösségnek befelé döntő szerepet s összetartó erőt, kifelé jelentős súlyt biztosít. S ilyenformán méltó megfelelője a másik alapvető funkciónak: a periodikus újraosztásnak, mely a teherviselés alapja: a birtoklás tekintetében hivatott a méltányosság kívánalmainak eleget tenni, s ezzel együtt - ami ugyancsak lényeges - arról is igyekszik gondoskodni, hogy a népesség növekedésével több föld kerüljön művelés alá. Harmadik dolog, amiben a közösség szerepe, jelentősége a maga teljességében mutatkozik meg: a gazdálkodás zavartalanságának biztosítása. Alapul ehhez a nyomások kijelölése, a dűlők megfelelő csoportosítása szolgál. Láttuk, a parlagolástól a természetes fejlődés a kétnyomású rendszerhez vezetett; s valóban a XVIII. század második évtizedéből származó adatok mindössze két esetben (90, 93) tesznek háromnyomású gazdálkodásról említést. Amíg az állattartás volt az uralkodó, a kétnyomású rendszer egyébként is megfelelőbbnek mutatkozott, mivel a szántóföldnek nem csupán egyharmadán, hanem felén biztosított ugarlegelőt a jószágnak. De a dombos-erdős vidéken is, hol előrébb tartolt a földművelés fejlődése, a kétnyomású gazdálkodás mellett szólt a határ szűkebb terjedelme, korlátozottabb legelőterülete. Ehhez járult egy további körülmény: hogy a tavaszi gabonának - értvén árpát, zabot itt - az ősziekhez képest igen korlátozott volt a jelentősége, amíg a növénytermesztés a legszükségesebb kenyérrevaló előteremtésére szorítkozott. Nem egy községről tudjuk, hogy lakói csak őszi gabonát vetettek (144, 151, 154); volt rá eset (173), hogy a határ szűk volta miatt mondtak le tavaszinak műveléséről. Ilyenkor a harmadik nyomásnak természetesen nem lett volna értelme. Általában véve azonban tavaszi gabona termesztésére is sor került, csakhogy viszonylag kisebb mennyiségben. Előfordult, hogy a közösség ezt az eltérő arányt a kétnyomású rendszer különleges formájában valósította meg, úgy, hogy őszieknek is, tavasziaknak is 2-2 (összesen 4) mező jutott (92). De minden nehézség nélkül kellő arányt lehetett kialakítani a kétféle gabona között a kétnyomású gazdálkodás általánosan elterjedt formájában is, midőn őszi és tavaszi gabona egyetlen művelés alatt álló mezőn belül foglalt helyet. A háromnyomású rendszerben viszont kettejüknek rendszerint nagyjából azonos vetésterület jutott. Tulajdonképp a kétnyomású rendszer tekinthető kiindulópontnak két másik esetben is. Az egyik az úgynevezett egynyomású gazdálkodás, mikor évről évre ugyanazt a földet művelik pihentetés nélkül (71, 99, 173), de nem a parlagoló eljárást követve; okul egy alkalommal a határ szűk voltát hozzák fel, máskor arra hivatkoznak, hogy a második vető mocsárrá változott, illetőleg részben homokos, részben mocsaras, tehát használhatatlan. A másik esetben (128) a kétnyomású rendszer sajátságos kiegészítéséről van szó, anélkül, hogy háromnyomású gazdálkodásról beszélhet-