18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

néiik: a rendes szántóföldön csak kenyérgabonának jut hely a kétnyomású rendszer szabályai szerint, a tavasziak pedig a szomszéd pusztára szorulnak. A helyzet ilyen alakulásában a szilaj állattartás érdekei is közrejátszhattak: a pusztákat ugyanis gyakran téli legelőnek használták, s olykor az őszi vetést nehéz lett volna megvédeni a legelő jószágtól. A közös birtoklás és a nyomásos gazdálkodás az 1710-es években - hagyomány erejétől, táji adottságoktól, a megtelepülés óta eltelt időtől, a termelőerők fejlődésétől s földesúri beavatkozástól függően - részben megindult a kialakulás útján, részben már eljutott a teljes kibontakozásig. A jelentős számú község mellett, melyekben még nem került sor a kaszáló és a szántóföld felosztására, már többségre jutottak azok, hol a birtoklás és a határhasználat irányítását a faluközösség vette kezébe. Sőt már arra is van példa, hogy a fejlődés túljutott a lényegében igáslétszámhoz igazodó újraosztás fokán. Szórványosan bár, de már - hol feltehetően, hol kimondottan - egyszer s mindenkorra felosztott, állandóan kihasított földekről (47, 54, 80, 104, 107, 115, 161, 172, 173) is történik említés. Az újraosztás ilyen megszűnése olykor még sajátságosan vegyül jóval kezdetlegesebb formákkal: a csatlakozó pusztán szabadon felfogott földek tetszés szerinti művelésével, máskor ugyanott erőhöz képest folytatott szántással és kaszálással. Mindenesetre azonban arra figyelmeztet, hogy a közösségi fejlődés itt-ott már túljutott delelőjén, a földközösség bomlásnak indult, amiben a paraszti árutermelésen kívül a földesűri hatalom nyomásának is része volt. 2/b. Földesúri beavatkozás nyomán formálódott határhasználal. A földesurak még 1711 után is, mikor már Bécs oltalmazó-segítő hatalmát maguk mögött tudhatták, csak lassanként vállalkoztak arra, hogy a maguk vag)' legalább gazdatisztjeik személyében a pusztulásból fokról fokra újjáéledő vidékre költözzenek. A földesúri hatalom behatolásának menete és hatásfoka ezen, az attól eddig lényegében még érintetlen területen persze változott aszerint, hogy a földesúr mikor lett vitathatatlanul úr a felszabadult területen fekvő birtokán, milyen távol lakott ettől, s mennyire haladt ennek betelepülése, a falu népe képes volt-e már hordozni jelentősebb úri követelések terhét. Területünkön ilyenformán földesúri befolyás tekintetében különböző változások, fejlődési fokok találhatók egymás mellett az 1710-es években. Legnagyobbrészt még semmi jele nem mutatkozik annak, hogy a birtokos urak formáló szándékkal nyúlnának bele a határhasználat alakulásába. Bár a rendetlen szabad foglalást és parlagolást nyilván nem nézik jó szemmel, sok helyen kénytelenek egyszerűen tudomásul venni, nem tudnak tenni ellene. Van rá eset, hogy maguk ismerik el azáltal, hogy ők jelölik ki a határ más részét művelésre, mikor az addig igénybe vett terület talaja annyira kimerült, hogy egyelőre nem érdemes bevetni többé (34). Sőt arra is akad példa, hogy nem csupán elfogadják a kialakult helyzetet, melyet paraszti erőfeszítés hagyományokon építve hozott létre, hanem a maguk művelésében is jobbágyaik kezdetleges módszereihez alkalmazkodnak. Ugrán (113) a parlagolásra kijelölt két mezőt földesurak és parasztok egymással váltakozva, tetszésük szerint élik. Tiszaszalókon (36) is szerteszét, a jobbágyok földdarabjai között feküsznek a földesurak saját kezelésbe vett földjei, úgyhogy hosszabb időbe telnék, ha valaki végükre akarna járni. Az Alföld keletebbre eső vidékéről még negyedszázaddal későbbről is ismeretes hasonló eset: telekhez tartozó, kiosztott föld nincs a tágas határban, hanem kinek hol és amennyi tetszik,