18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

sével, a korszerű mezőgazdasági oktatás és szakirodalom támogatásával, aminek azután a feudalizmus fokozódó válsága adott lendületet. Eredeti paraszti határhasználati formákkal eszerint csak ott találkozhatunk, ahol e két beavatkozás nem érvényesült. Az egyik: az állami behatás önként kiküszöbölődik, ha a felvilágosodott abszolutizmus agrárpolitikáját megelőző, 1760 előtti korszakot tesszük vizsgálat tárgyává. Földesúri beavatkozástól mentesnek pedig - legalább bizonyos időn át - leginkább az a terület ígérkezik, mely kimaradt a földesűri hatalom XVI-XVII. századi elterebélyesedéséből, a majorsági gazdálkodás és az örökösjobbágyság akkori kifejlődéséből: a volt török hódoltság területe. A másfél százados török uralom természetesen nem jelentett teljes cezúrát földesúr és jobbágy viszonyának alakulásában. Lényeges változást azonban igen, már csak annál a ténynél fogva is, hogy - leszámítva a délre, mélyen a török terület belsejében fekvő falvakat, melyekkel korábbi magyar birtokosaik nem tudták tartani a kapcsolatot - a parasztoknak immár két földesuruk volt, s így egyik sem gyakorolhatott rajtuk kizárólagos hatalmat. A török vir megelégedett természetbeni szolgáltatással (gabona-, bor-, juh-, sertés-, méhtizeddel) meg pénzadókkal, akkor is, ha a kincstár volt, tehát állandó birtokos, még inkább, ha katonatiszt vagy közigazgatási tisztviselő, azaz átmeneti időre szóló hűbérbirtokos. Ugyancsak be kellett érnie - mégpedig csökkent összegű jogelismerési díjnál alig több — termény- és pénzszolgáltatással a magyar földesúrnak; török földön a járadékbirtokos szintjét nem léphette túl, örökös jobbágysorba szorító közvetlen hatalomgyakorlásra, majorság létesítésére, robotoltatásra itt nem is gondolhatott. A sok pusztulás, elhurcolás közepett megmaradt parasztnépre így földesúri viszony dolgában szabadabb, kötetlenebb élet virradt, ami a határhasználatra sem maradt hatás nélkül. A folytonos lét- és vagyonbizonytalanság veszedelmekre jobban felkészülő, mozgékonyabb életmódra sarkallt; ennek megfelelően nagyobb hangsúlyt kapott a külterjes állattenyésztés, melynek számára az elpusztult falvak határában bő legelő kínálkozott. Mégpedig elsősorban szilaj marha tartása, minthogy ezt a török földesúr javára tized nem terhelte, s mivel a hízott ökör elé nyugaton tágas piac tárult. Főképp néhány alföldi mezőváros, mely a szomszédos, elnéptelenedett falvak lakosságával és határával számottevően meggyarapodott, jutott a gazdasági önállóság jelentős fokára. Változott valamelyest a helyzet a XVII. században, a tizenötéves háborúval járó súlyos pusztulás s a zsitvatoroki béke (1606) után. Nemcsak a „királyi Magyarországra" menekült vármegyei hatóság aktivitása növekedett a hódoltság területén: a magyar földesurak is iparkodtak szorosabb kapcsolatot kiépíteni törökföldi jobbágyaikkal. Főképp a század hatvanas éveitől kezdve azonban ismét fordult a kocka. A terebélyesedő Habsburg-abszolutizmus (s részben a török is) mindinkább útját állta a vármegyék tevékenységének a hódoltság területén. A magyar földesurak beavatkozását pedig a török birtokosok szorították vissza, nyíltan kifejezésre juttatván, hogy egyedüli földesurai akarnak lenni jobbágyaiknak. S épp a magyar urak példáját követve, mind többen a piac felé orientálódtak közülük. Már az 1620-as évektől fogva fokozott terheket róttak a megfogyott népességre, javarészt még termény- és pénzszolgáltatásokat. De már feltűnt a robot is, igaz, eleinte csak fuvarozás és az állattartással kapcsolatos munkák formájában. A török birodalom belső bomlása azonban mindinkább alkalmat adott hűbéres birtokosainak arra,