18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
MÓDSZERTAN - Agrártörténelmünk módszerének kérdéséről
könyvében. ' 1 Láttuk, Acsády is bőven - sőt országos viszonylatban úttörő módon foglalkozott a birtokmegoszlás alakulásának kérdésével, hangsúlyozta annak közvetlen befolyását a nemzet sorsára, megbonthatatlan, magyarázatot gyakran egyedül nyújtó kapcsolatát a politika és a polgárosodás fejleményeivel - de az „uralkodó osztályon" túl a „munkásosztályok" küzdelmeit is meglátta (e kifejezésekkel is, a Villányi használta „szorgalmi néposztály" után, nála találkozunk először). Igaz, e részben a pozitivista organikus társadalomfelfogásnak csak idővel gyengülő hatása alatt áll, s ezért az egyes osztályoknak egymáshoz való viszonya érdekli, nem belső életük, munkájuk. Eleinte hangsúlyozza a társadalmi osztályok egymásrautaltságát, nemzeti összetartozását, főúrtól a szegény zsellérig, a történet egész folyamán keresztül. A történetírás — úgymond - akkor válik nemzetivé, ha munkájánál keresi fel a nemzetet, mivel ott ennek minden elemét megtalálja, munkamegosztó, harmonikus együttesben. Míg a „munkásosztályok" a magyar föld polgárosításának verejtékes munkájából vették ki részüket, az uralkodó osztály a nemzeti eszme zászlaját „őrizte híven s végtelen áldozat árán" évszázadokon át. „O szenvedett, ő dolgozott érdekében, ő harczolt érte a csatamezőn, ő fáradozott érte a béke műveiben". Sőt a földnek ősvadonból való meghódítása is az összesség műve: a föld tulajdonképpeni civilizátora az úri rend, mely nemcsak védett és szervezett, hanem polgárosított is, áldozatkész közreműködéssel; az ország XVIII. századi újjátelepítése az uralkodó osztály legszebb alkotása, s a földművelés fejlődésének feltárása sem az uralkodó, sem a munkás rétegek érdemét nem fogja csorbítani. Valamennyi társadalmi osztály egyformán figyelemre méltó munkát végzett az állam fennmaradása szempontjából; csupán attól függött fáradozásuk jelentősége: összhangban teljesítik-e feladataikat. Volt idő, mikor nem ébredtek egymásrautaltságuk kellő tudatára, de a szolidaritás sosem veszett ki belőlük teljesen: a rendiség nálunk nem fejlődött oly végletes formákig, hog)' teljesen elmosta volna úr és paraszt nemzeti összetartozandóságát. b/ A 80-90-es években még így fogta fel Acsády, „realistikus, de (!) egyedül igaz szempontból ... a rendileg tagolt társadalom uralkodó és elnyomott osztályainak egymáshoz való viszonyát". Igaz, a századforduló felé haladva már olyan vélemény is előbukkan nála, hogy Mohács után „tényleg ... két nemzet élt Magyarországban: az uralkodó és az elnyomott nemzet". De annyira még nem jut, mint egy évvel később Benedek, kinek tekintete előtt már — mint említettük - a magyarság két szembenálló népre: urakra és parasztokra vált külön jó kilenc évszázadon át, s csupán 1848-ben egyesült ismét nemzetté. A jobbágyságról bőven tájékoztató lexikoncikkében ugyanis még, bár súlyos szavakkal megbélyegzi az 1514-i bosszűtörvényeket, nem vélekedik úgy, mintha a „középkori szociálgazdasági szervezetben" törés állt volna be általuk. Csupán annyit mond, hogy „a földesurak korlátlanul használhatták törvényhozó hatalmukat, hogy a nemzeti munkaszervezetet a saját érdekeiknek megfelelően alakítsák át" - ami, bár a jobbágy bosszúéhségére s ellustulására, a földművelés hanyatlására vezetett, még nyilvánvalóan nem egyértelmű a nemzeti összetartozandóság csorbulásával. A századforduló után azonban ''''Ágoston P.: A magyar világi nagybirtok története, Bp. 1913. 4. VIII-IX. 1. ^Acsádyl: Régi magyar birtokviszonyok, 3-4, 69-70, 147-8. 1. - NgSz 1888, 16-7, 813, 8. 16. 1. -Uo. 1889,448. 1. - MGSz 1895, 146, 154-5. I.- Uő Gunst P. i. m. 108-10, 113-8, 124-8, 137-8. 1.
