18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
MÓDSZERTAN - Agrártörténelmünk módszerének kérdéséről
a „nemzeti munkaszervezet" szociálgazdasági harmóniája, „az uralkodó és hadakozó rétegeknek" meg a „munkásosztályoknak" „a nemzeti eszmények szolgálatában való összeolvadása" már Acsádynál sem öleli át a fejlődés egészét. Már „A magyar birodalom történeté"-ben így ír: az 1514-i törvény óta „a röghöz kötött jobbágy számára nem volt többé irgalom teljesen megbénult munkakedve, gazdasági tevékenysége"; e törvény „a szocziális munkaszervezetet annyira megrontotta, hogy vele önálló állami életet folytatni nem lehetett". „1514-ben tényleg kettészakították azt a nemzeti egységet, mely a középkor rendi tagoltsága közepette is fennállott. 1514 óta tulajdonképpen két nemzet élt Magyarországban, a ,magyari urak', mint e korban nevezték őket, az uralkodó osztály, s a milliónyi rabszolga, a munkástömeg. A két nemzet gyilkos gyűlölettel nézett farkasszemet egymással, s ha már az úr nem vette emberszámba jobbágyát, ez meg mint a lelánczolt bestia leste az alkalmat, hog)' ismét zsarnokaira törjön. A régi állam alapján úr és jobbágy közt közösség nem keletkezhetett többé, s az államnak s a vele összeforrt egyháznak előbb össze kellett omlania, míg ismét olyan alap létesült, melyen a két különböző népréteg kezet foghatott egymással". (Igaz, utóbb azt olvassuk, hogy az úrbérrendezés „fokozta a munkástömegek önérzetét, munkakedvét, anyagi jólétét, szorosabbá fűzte az erkölcsi kapcsokat a nép milliói s a haza közt".) 1)8 Hasonló felfogás tükröződik utolsó művében: a magyar jobbágyság egész történetének első s méreteit, antifeudális felfogását tekintve mindmáig egyedülálló tudományos feldolgozásában. A Werbőczy fogalmazta törvénykönyvben - hangoztatja - „a bosszúvágy és az osztály-önzés lényegileg lehetetlenné tette a további szabályos államéletet, a különböző társadalmi rétegek békés együtt maradását, midőn merőben képtelenné tette a jobbágyságot hivatása teljesítésére. Ezzel alapjában megrontotta a gazdasági szervezetet, és kiölte a tömegek szívéből a ragaszkodást az államhoz, melyet immár gyilkos ellenségének kellett tekintenie". Az új törvények s velük a Hármaskönyv „kiölték a munka leghatásosabb rugóját a közlélekből, az egyéni érdeket az anyaföldhöz való ragaszkodás, az áldozatkészség és halálra szántság érzetét..., a munkásosztály rablánczra fűzését nyomon követte az önálló Magyarország összeomlása, mely nem is támadt fel mindaddig, míg 1848-ban azon eszméket törvénybe nem iktatta, melyekért a parasztok részben már 1514-ben küzdöttek". Időközben ugyan II. József már „eltörölte a jobbágy-intézményt", úgyhogy „a parasztember ismét, mint a nemzeti királyok korában (!) volt, a magyar nemzeti közösség tagja lett, s a magyar király alattvalói sorába lépett"; mégis, mivel a császár a „fő fontosságú újítást" rendelet s nem törvényhozás útján léptette életbe, „lényegileg tovább fennmaradt a régi állapot", reformja „a nemzeti munka szervezetét nem fektette új alapokra". Amíg a törvényes felszabadítás meg nem történt, „úr és jobbágy ... bizalmatlanul, ellenségesen álltak szemben egymással". Hanem aztán „az 1847/8-i törvényhozás végre megalkotta az egészséges viszonyt az uralkodó rétegek és a nagy munkástömegek közt". Az új törvények lehetővé tették a nemzeti munkaszervezet modern szellemű átalakulását. A jobbágyság megszűnt, „amivel sok százados története véget ért, s beolvadt a nemzet általános történeté'' 8 A magyar nemzet története, szerk. Szilágyi Sándor, V. Bp. 1897. 186. 1. - Közgazdasági Lexikon, II. 200-201, 232. 1. - A magyar birodalom története, I. 2, II. 80, 82, 510. 1. - Jellemző egyébként, hogy a magyar történetet „természetszerűleg" János, mint utolsó nemzeti király halálával választja szét két korszakra.
