Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)
MÉHÉSZKEDÉS
gólnak a méhek után. Kitett mézre gyűlő méhek repülési irányát követve jutnak el a méhes fához. 16 Fejlettebb eljárást közöl a székelyektől TAGÁN Galimdsán. Székelyvarságon augusztus hó folyamán méhcsontba fogott s onnan kieresztett méhek vezették a méhvadászt az odúhoz. 17 Hasonló eljárással keresik a méheket Lapujtőn is. 18 Az erdei méhek keresése a Börzsöny hegységben is ismeretes. 19 A vadméhkeresés és a méhes fák kirablása napjainkban is szokásban van az Erdőháton és a szomszédos területeken. Az erdőhorváti falvakat még egy jó évszázaddal ezelőtt nagy kiterjedésű erdők vették körül, az égererdők valósággal bővelkedtek odvas fákba telepedett méhekben. Az erdőket járó ember figyeli a méhek járását s azokat követve talál rá a méhes fára. Azt mondják, hogy „az erdőket járó ember mindig az eget vizsgálja". Nagyhódoson a méhkeresés egy fejlettebb formája is ismeretes: egy tisztásra diónyilépes mézet tesznek ki, olyan helyre, ahol a méhek járnak. Az első méh, amelyik megtalálja, megszívja magát s elrepül. Rövid idő múlva társaival tér vissza. Amikor már több méh gyűlt össze a sonkolyon, egy pohárral letakarják. Amikor jóllaktak a méhek, egyenként eleresztik és repülési irányuk vezeti el a méhvadászokat a méhes fához. Kishódoson említették, hogy a gyermekek is ki szokták rabolni a méhes fákat, ha madarászás közben rátalálnak. A méhes fák megjelölésére nem emlékeznek. A méhes fákat leginkább ősszel szokták kirabolni, amikor már sok mézet lehet bennük találni. A méhes fákat keresők felszerelése a következő eszközökből áll: kanóc (kénes rongydarab), balta, kötél, létra, fazék vagy veder. Fia az odú nincs magasan, akkor létrával közelítik meg. A magasabban levő odúhoz egy felsőbb ágra erősített kötéllel ereszkednek le. Az odú nyílásába a meggyújtott kanócot bedugják, majd muharral, falevéllel, napraforgó tányérjával vagy sárral betapasztják. Amikor a méhcsaládot a kén lefojtotta, baltával bővítik ki az odú nyílását s a lépeket óvatosan kiszedik a magukkal hozott edénybe. Garbolcon két személy szokott együtt menni, egyikük a lefojtást végzi, a másik a szerszámok adogatásával segédkezik. A két személy egymás között egyenlően megosztja a zsáki-ányt. A 30-as évek elején Panyolán szokásban volt a méhes fákban élő méhek lefojtásának egy érdekes módja. A Tisza medréből hozott agyagos sárral tapasztották be az odú nyílását. Egy kifúrt lyukon nádcsövet dugtak az odúba, amelyen át erős dohányfüstöt fújtak be. Amikor a méhek elcsendesedtek, elkábultak, baltával nyílást vágtak s kiszedték a lépes mézet. 2 Nehezebb a mézrablás akkor, ha a fa odvának nem egy kijárata van, vagy ha darázsfészek van a közelben. Ez esetben az odú minden nyílását el kell zárni, illetve a darazsakat is le kell fojtani. Garbolcon Juhos Ignác méhész a következőképpen mesélte el egy mézrablás történetét: „Kinn jártunk méhet keresni, találtunk egy fát, de atatta lúdarázs fészke volt. Ezt kiégettük szalmacsutakkal, úgy tudtunk felmenni. Bedugtuk a lyukon a kanócot s amikor belevágtam, kizúdult a méh. Úgy összecsípett, hogy leestem a fáról." Kishódoson szokásban volt a nagyobb nyílású odvas fákból a méhek hazahozatala. Állandó füstölés közben, kézzel szedték ki a lépeket, és kasokba rakták. Gondosan ügyeltek arra, hogy az anyát áttegyék a kasba. A kast az odvas fa alá tették le, hogy az esetleg még kint lévő méhek is átköltözzenek a kasba. Naplementig hagyták a fa alatt a lú VÁNYALÓS M., Erdély méhészetének, története. Kolozsvár, 1912. 31-33. 17 TAGÁN G, Erdei méhkeresés Székelyvarságon. NÉ., XXXIII. 1941., 332-333. 18 FÉNYES D., Méhkeresö. NÉ., XXVI. 1934. 104-105. 19 GÖNYEY S., Ősfoglalkozások a Börzsöny-hegységben. NÉ., XXVII. 1935. 97.; A méhkeresésre vonatkozó adatokat könnyen lehetne tovább sorolni. 20 SŐREGI J., i. m. 102.
