Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

TUDOMÁNYTÖRTÉNET

múzeum tudományos dolgozóiból, s másokból, jobbára a budapesti egyetem néprajzi tanszékének oktatóiból és hallgatóiból. Elsősorban a szovjet néprajztudomány mechanikus lemásolása alapján vizsgálni kezdték a szocializmus megvalósulását falvainkban, illetőleg a munkásosztály hagyományait és folklórját. A tiszaigari termelőszövetkezeti munkaközösség 1950-ben, a nagy budapesti kutatás 1952-ben indult. Munkaközösségeket alapítottak a szakmai feladatok - pl. népművészet, néphit, földművelés és állattenyésztés, bibliográfia stb. - szervezettebb kutatására is. A szakma irányítására életre hívták a Néprajzi Bizottságot, és bevezették a többéves tervezést. A Néprajzi Múzeum jelentőségének megfogalmazásánál egyetérthetünk HOFFMANN Tamás 1972-ben (NE. LIV. 5-18.) megfogalmazott megállapításával: „...a néprajznak a 30-as években történt katedraalapításáig, nemkülönben a Magyar Tudományos Akadémia 1948-ban bekövetkezett átszervezését követően, közel másfél évtizeddel megkésett kutatóintézet alapításáig, a Néprajzi Múzeum maradt majdhogynem az egyetlen kutatói, létszámát tekintve pedig napjainkban is a legnagyobb műhelye a hazai néprajzi tudományosságnak". A magyar központi néprajzi intézményhálózat az 1960-as évek végétől, valójában az 1970-es évek elejétől alapvetően megváltozott. Mondhatom úgy is, hogy két újabbal gazdagodott, de úgy is, hogy háromfelé szakadt. 1967. január l-jén, tehát igen későn, a budapesti és a debreceni tanszéki kutatócsoportból alakult meg az MTA Néprajzi Kutatócsoportja ORTUTAY Gyula igazgatása alatt. 1972-ben még a Néprajzi Múzeumon belül kezdte meg működését a Szentendrei Szabadtéri Múzeum. Néhány év múlva azonban önállósult. Mindnyájan emlékszünk rá, hogy az újonnan alakult intézmények a legjobb erőket csábították el. Pótlásukról szinte máig nem sikerült gondoskodni. Az új könyvtárak szervezése megosztotta a gyarapítást, pl. a hagyatékok átvételét. Az együttműködés akut, vagy legalábbis gyakori hiánya megosztotta a szakmai igyekezeteket. Szaktudományunk nagy vállalkozásainak (atlasz, lexikon, kézikönyv) irányítását az MTA kutatócsoportja vette át, ugyanakkor a legteljesebb tárgyi gyűjtemény, a központi adattár és fotótár, valamint a könyvtár fölött a Néprajzi Múzeum parancsnokolt. Az MTA Népzenei Kutatócsoportjának az elődjét még 1949-ben megszervezte KODÁLY Zoltán Magyar Népzene Tára címmel. 1965-ben néptánckutató részleggel bővült. 1974 elején alakult ki mai szervezeti formája, az MTA Zenetudományi Intézete. Jelentősen átalakult, majd pedig nem várt fejlődésnek indult a vidéki Magyarország múzeumhálózata is. BALASSA Iván 1955-ben írta (NE., 1955. 1.): „A magyar tudományos és kulturális életnek legelhagyatottabb területe volt a felszabadulás előtt a múzeumi terület. Az országos múzeumok különösebb anyagi támogatás nélkül tengődtek... A vidéki múzeumok és városok, megyék, társulatok keretébe tartoztak, s így egységes irányításuk nem volt lehetséges." A sokféle fenntartású intézményrendszert 1949-ben államosították. A két világháború alatt az elvi irányítást a Közgyűjtemények Felügyelősége látta el. 1950-ben alakították ki a Múzeumok és Műemlékek Országos Központját, 1953-ban ez átadta a múzeumok irányítását a Népművelési Minisztérium Múzeumi Főosztályának. A vidéki múzeumok életének első nagy reneszánsza - hasonlóképpen, mint a budapestiek esetében is - az 1950-es években következett be. Egységes, szakszerű irányítás alá kerültek, régész, etnográfus és történész szakmuzeológusokat alkalmaztak. Kialakították és felszerelték a restaurátori és a fotós laboratóriumokat, elindították a múzeumok évkönyveit vagy más kiadványsorozatukat. A nagyobb városok múzeumaiban 1-3 néprajzos muzeológust alkalmaztak.