Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

TUDOMÁNYTÖRTÉNET

1962-63-ban nyerte el a magyar múzeumi szervezet mai arculatát. A budapesti központi szakmúzeumok maradtak csak a Művelődési Minisztérium közvetlen fenntartása alatt. A szakmúzeumokat tovább is a szaktárcák működtették. Magyarország területi múzeumait a megyei tanácsok alá rendelték. Csupán a szakirányítást igyekeztek a Művelődési Minisztériumnál megtartani. A megyei irányítás bevezetésétől igen sokan - gyakran a szakma legjobbjai is - féltették a magyar múzeumügyet. Több mint negyedszázad fejlődése alapján a következő megállapításokat tehetjük. A 19 megye múzeumhálózata 1963-tól folyamatos gyarapodásnak indult, közel megháromszorozódott az intézmények száma, a múzeumokban dolgozó alkalmazottak létszáma is legalább két és félszeresére emelkedett. Kb. ugyanezen arányban növekedett a néprajzi intézmények és a gyűjtemények abszolút száma, valamint a néprajzos muzeológusok létszáma. Ma már alig van megye, amelyben 4-6 etnográfus ne dolgozna. Gyarapodott a múzeumi kiadványok száma, szinte nincsen megyei múzeumi szervezet, amely kiadvánnyal, akár többel is ne rendelkezne. Ebben az időben indultak vagy izmosodtak az ország különböző vidékein a szabadtéri múzeumok. Gondolok itt Szombathelyre, Zalaegerszegre, Szennára és Nyíregyháza-Sóstóra. Jó egy évtizeddel később indult el az „in situ" megőrzött tájházak szervezett létesítése és megőrzése. Csak sajnálhatjuk, hogy ezek javát nem a tudomány jelölte ki, hanem egyéni kezdeményezés vagy társadalmi összeköttetés. A tájházakként megőrzött objektumok váratlan muzeológiai problémákat vetettek fel. Az ember, a fűtés és az ajtónyitogatás hiánya - úgy hiszem - nagyon megrövidítik az így megőrzött házak életét. A megyeszékhelyeken és a nagyvárosokban megizmosodó néprajzi kutatás az 1960-as évektől mennyiségében meggyarapodott és minőségében megerősödött. Kutatási programokat indítottak és vezettek (pl. Eger, Szolnok), jelentős konferenciákat szerveztek, monográfiákat kezdeményeztek és irányítottak; egyetemek és MTA intézeteivel, intézményeivel dolgoznak együtt, egyetemeken oktatnak, s részt vesznek az országos kutatási témák kidolgozásában. Úgy is mint múzeumigazgató, úgy is mint évtizedek óta egyetemi oktató vallom, hogy a magyar néprajzi kutatás nagyobbik részét a vidéki Magyarország muzeológusai végzik, ez vonatkozik nemcsak a mennyiségre, de remélhetőleg a minőségre is. Abszolút számokat tekintve is több etnográfus dolgozik vidéken. Minősített etnográfus is több található Budapest közigazgatási határain kívül. Következésképpen azt is le kell szögeznünk, hogy az ún. vidéki etnográfia nélkül ma már nincsen magyar etnográfia! Országunk néprajzi intézményhálózatát alapvetően meghatározta a felsőfokú szakemberképzés. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen a muzeológus képzés az 1950-es évek elején indult meg a régész, művészettörténész és néprajz szakon. A két tanszék 1951-ben vált ketté. Az első évtizedekben ORTUTAY Gyula és TÁLASI István határozták meg a tanszékek arculatát. Debrecenben 1949-ben GUNDA Bélát bízták meg a tanszék megszervezésével. Szakmuzeológus képzés az 1950-es évek második felétől folyik, az első muzeológus diplomások 1959-ben végeztek. A szegedi egyetemen néprajz szakon nem volt szakmuzeológus képzés, egy-egy végzett hallgatójuk azonban elhelyezkedett múzeumban. A budapesti és a debreceni egyetem kibocsátott etnográfus hallgatóinak a száma évente legalább 10-15 főre tehető, s noha sohasem helyezkedtek el mindnyájan múzeumokban vagy kutatóhelyeken, a szakmában maradók száma évente kb. 10-re tehető. Az egyetemi tanszékekben folyó műhelymunka évtizedeken át alapvetően meghatározta szaktudományunk arculatát. ORTUTAY Gyula, TÁLASI István, GUNDA Béla nemzedékeket nevelt fel, pallérozva szemléletüket, formálva emberségüket. A tanszékek