Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)
ÁLLATTENYÉSZTÉS ÉS PÁSZTORKODÁS
szedhető karámjaihoz a léckákat (arankákat) és a pásztorok holmijait korábban kétkerekű taligán, majd szekereken szállították. Éjjel és deleléskor üres földeken, kút mellett álltak meg. A nyári szálláson összeállították a 3—4 méteres léckákból a karámot, maguknak pedig egyszerű kis kunyhót csináltak. Az anyajuhokat fejték, a tejet gomolyának dolgozták fel, a savót rendszerint a magukkal hozott süldő malacokkal etették fel. A nyári szálláson otthonról hozott baromfiféléket is tartottak. A gomolyát a szomszédos falvakban árusították vagy kereskedőknek adták el. Csak megemlítem, hogy a magyar Alföldön nem volt olyan sokrétű feldolgozása a juhtejnek, mint bárhol a havasi juhászatokban. Ennek - talán - az az oka, hogy nálunk a juhtenyésztés sohasem jutott uralkodó szerephez, a domináns gazdálkodás mindig a földművelés volt. Ha az ún. magatar ti juhász az állattartásból meggazdagodott, földet vásárolt, s fokozatosan felhagyott a juhászattal. Hajlamosak lennénk arra gondolni, hogy a juhtenyésztésnek ez a módja nem újkeletű-e, nem csak századunkban alakult ki? Ennek ellentmond azonban igen sok történelmi adat mindazon területekről, ahol a 20. században is előfordult. A Nyírségben pl. a 16. század közepétől vannak dézsmajegyzékek és összeírások, amelyek a juhtenyésztés átlagosnál nagyobb súlyára és jelentőségére nyújtanak egzakt adatokat. 20 C) A sertésmakkoltatás Kelet-Magyarországon évszázadokon át a migráció legáltalánosabb és legszélesebb körű megnyilvánulása volt. A ma ismert és használt takarmánynövények általános körű termesztése előtt szinte csak a tölgy- és bükkerdők makkja szolgált a sertések téli takarmányozására és felhizlalására. A makkoltatás jelentősége már a 18. századtól csökkent, de teljesen csak századunk elején, első harmadában szűnt meg. Nemcsak a sertések fogyasztják el a makkot, megesett, hogy más állatfajtákat, pl. juhokat is makkoltattak. 21 A vadon élő állatok, közöttük a vaddisznó is fogyasztja a makkféléket, a domesztikált sertés csak folytatta a gyakorlatot. Itt említem meg, hogy a télen-nyáron szabadban tartott sertések is igen vadak voltak. Ide vonatkozóan történeti adataink a mediterrán magaskultúráktól vannak, a rómaiak, majd később a középkori barbár népek is makkoltattak. A magyar nép körében űzött sertésmakkoltatást all. századtól oklevelek őrzik. Az erdők birtoklása és használata, a legeltetés és a makkoltatás miatt is, mindig fontos és központi kérdés volt. Számtalan pert is folytattak e téren. Azokon a településeken, ahol volt elegendő saját erdőjük - ez volt viszonylag a kevesebb - tudták helyben makkoltatni a sertéseket. Szeptember végétől-október elejétől behajtották a sertéseket az erdőbe, s a makktermésnek megfelelően, decemberig-januárig ott „takarmányozták" állataikat. A hízókat innen hajtották vagy vitték haza. Megesett, hogy még némi kukoricával is Javították" levágás előtt, de nem mindegyik sertés ette meg már a kukoricát. Bő makktermés idején ezzel takarmányozták a továbbtenyésztésre tartott, süldő sertéseket is. Az Alföldön azonban - középkortól, majd pedig a 18. századtól erősödő erdőirtások miatt is - szomszédos erdős hegyi területeken béreltek makkos erdőt. Jellemző volt ez mind a paraszti, mind a földesúri gazdaságokban is. Békés és Bihar sík területeiről a nagy kiterjedésű Bihar hegység és a szomszédság peremvidékén, a Nyírségből, Szatmár és Bereg sík területeiről hasonlóképpen Nagykároly, Szatmár környéki hegyekben, illető20 BALOGH I., Szabolcs megyei pásztorösszeírás 1796-ból. Ethnographia, LXIX. Bp., 1959. 537566.; BALOGH I., Szabolcs megye dézsmajegyzéke 1556-ból. A Józsa András Múzeum Evkönyve, I. Nyíregyháza, 1960.144-168. 21 SZABADFALVI J., Juhmakkoltatás az északkelet-magyarországi hegyvidéken. Műveltség és Hagyomány, V. Debrecen, 1963. 131-143.
