Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

MÉZESKALÁCSOSSÁG

Az északkelet-magyarországi mézeskalácsos központokban (Debrecen, Nyíregyháza, Tokaj, Szerencs, Sárospatak és Sátoraljaújhely) - valószínűleg a céhesség, vásározás és legényvándorlás hatására - évszázadok alatt kialakult egy egységes munkamenet, munkatechnika és ezzel kapcsolatban egységes műszókincs, terminológia és szokásjogrendszer. A karcagi mézeskalácsosság alapjában elüt ettől a jellegtől. Vizsgáljuk meg az alábbiakban a karcagi mézeskalácsosság munkamenetét, terminológiáját, munkaszervezetét, szokásjogrendszerét, tehát néprajzát! Az egyik legfontosabb jellemző vonása - szemben a környező mézeskalácsossággal - az, hogy a mesterséget Karcagon nem férfiak, hanem nők űzik. A második világháború előtt dolgozó nyolc karcagi mézeskalácsos közül (K. Nagy Istvánné, Cseppentő Lőrincné, Kiss Béláné, Ador Ferencné, Ador Sándor, Nemes Józsefire, Hajnal Mihályné és Győri Ferencné) csak egyetlen férfit találunk. Napjainkban is három nő (K. Nagy Istvánné, Hajnal Mihályné és Nemes Józsefné) és egy férfi (Nemes József) folytatja a mézeskalácsosságot. A férfiak viszonyát a mesterséghez az egyik mézeskalácsos asszony férje a következőképpen jellemzi: „a férfinak hoz kuszpisz". A férfiak csak vásárra jártak, ha volt szekerük. Anyáról lányára öröklődött Karcagon a mesterség, a tudás és öröklődnek a mesterség viteléhez szükséges szerszámok is. Ebből következik, hogy nem alakulhatott ki ismert nevű mézeskalácsos család, mivel női ágon öröklődik a mesterség. A karcagi mézeskalácsosok műhelye igen egyszerű. A magyarországi mézeskalácsos központokban általában használt eszközök és szerszámok jóformán nem is találhatók meg a karcagiak műhelyében. A pitarból nyíló kamrában vagy a különálló nyári konyhában van legtöbb helyen a műhely berendezve. A hagyományos mézeskalácsos műhelyek nagyobb munkaeszközeit: a táblának nevezett jellegzetes munkaasztalt, a nagy tárolóállványt, a gárbot nem is ismerik. A szerény műhely állandó berendezési tárgya az asztal, a vásárosláda, legtöbbször téglából beépített, sütős kiskemence. Ujabban a debreceni mézeskalácsosság hatására Nemes József rendezett be magának egy szabályosan felszerelt műhelyt. Ez azonban teljesen egyedülálló. A karcagi mézeskalácsosok tésztakészítésének munkamenete is egészen speciális. A női háztartási munka nagyon rányomja jellegét a mesterség munkamódjára. Első teendőjük a szirup elkészítése. Ezt üzletben vásárolt zománcos kaszrojban készítik. Tíz kiló mézet, tíz kiló cukrot és öt liter vizet főznek sziruppá. A szirup elkészítése után végzik a bekavarást, a liszt és a szirup összedolgozását. A bekavarási régebben nagy fáteknőben végezték, ma már a boltokban vásárolt zománcos vájdlingoX használják. Ebben a tésztát nagy fakanállal vagy kézzel keverik össze. A legidősebb karcagi mézeskalácsos - K. Nagy Istvánné - még emlékezik arra, amikor a lisztet kiöntötték az asztalra, közepébe lyukat csináltak, ebbe beleöntötték a mézet, és a többi háztartásban készülő tészta módjára gyúrták meg az asztalon a mézestésztát. Ez a munkamód a tészták háztartásban végzett készítésének hatására utal. A tészta elkészítésének második mozzanata a gyúrás. Ezt régen - a hagyományos mézeskalácsos munkaeszközön - a gyúrón vagy gyúrópadon végezték. A gyúró kb. 6070 cm magas, oldalakkal ellátott téglalap felületű asztalka; egyik rövidebbik oldalának a Mézeskalácsos kardforma