Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

NÉPMŰVÉSZET

ban Zala, Somogy és Veszprém megyében; ennek jellemző díszítése a tülök felületének keskenyebb díszítménysávokra való felosztása és az úgynevezett spanyolozott technika. A bekarcolt díszítményekbe különböző színű spanyolviaszt dörzsöltek bele, ez adja meg a többszínű, naturális jellegű színhatást. A Felső-Tiszántúlon, s ezen belül a Hortobágy vidékén a legjellegzetesebbek az ivótülkök és a tartódobozok. Díszítésükre általában jellemző a nagyobb felületek ornamentálása. A fő díszítményt rendszerint két keskenyebb csíkdíszítmény közé zárják. A nagy felület ornamentálása - következésképpen - nem vonalas, hanem foltszerű. A két keskeny sávé pedig jobbára geometrikus. Színhatás tekintetében a hortobágyi és általában a felső-Tisza-vidéki szerényebb, jórészt csak a fekete és a sárga szín váltakozik rajta. Jellemzője továbbá vidékünk tülökdíszítésének, hogy ritka az emberábrázolás és a dunántúlira olyannyira jellemző tematikus életkép-ábrázolás (a betyárjelenetek, erdei tájképek pásztorral és legelő állatokkal stb.). A hajdú-bihari szarumunkákra a foltszerűen kialakított geometrikus és virágos ornamentika a jellemző. Még a virágos díszítőelemek is őrzik a korábbi, mértani ornamentálás hatását, bár a virágok alkalmazása már a 19. század elejétől megfigyelhető. A tülökből készült tárgyak díszítése a következőképpen történik. A megtisztított szaru felületére bicskával vagy más éles eszközzel bekarcolják a díszítményeket, majd ebbe a vésetbe a bogrács fenekéről lekapart zsíros kormot dörzsölnek bele. Ez megfeketíti és ezáltal kiemeli a vonalakat. Az így kialakított vonalas díszítmény foltjait vagy a természetes színében hagyják meg, vagy választóvízzel sárgítják. A választóvizet lúdtollal vagy kis fapálcával viszik rá a sárgítandó felületre. Mint a 7-8. képeken láthatjuk, a hajdú-bihari szarutárgyak virágos díszítményűek, foltszerűek, sárgák és fekete karcolt résszel keretezettek. A legdíszesebbek a tartódobozok, a régi ivótülkök, újabban pedig a pásztorkürtök. Itt kívánom megemlíteni, hogy a szaru feldolgozását Debrecenben egy hagyományos mesterség is folytatta, nevezetesen a fésűsük. Készítményeit, mint általában a többi népi iparét népművészeti alkotásoknak kell tekintenünk. A hajdú-bihari pásztorok az állati eredetű nyersanyagok közül felhasználják még díszítésre a csontot és a lószőrt is. Kisebb állatok, elsősorban a juhok lábszárcsontjából faragnak kerek és négyszögletes, egyenes és keresztvonalakkal, mondhatnánk rovásokkal bekarcolt boglárokat, középen átfúrt kis csontokat, amelyeket díszítésül bőrből készített bicskatartók, tűzkészségek szíjaira fűznek fel. A csonteog/árok díszítményeinek karcolatába az idő, a használat sokszor belehord egy zsíros, fekete réteget, ez csak kiemeli az ornamentika vonalait. Készültek még csontból csatok, sőt gyűrűk is. A lószőr, a ló sörényének és farkának a szőre rugalmassága miatt könnyen fonható, szívóssága miatt, különösen összefont állapotban pedig nagyon erős. Még a közeli múltban is készítettek belőle pl. kötelet és a ló lábára való nyűgöt (mozgásgátló), valamint madárfogó-/7w/kot. A könnyen alakítható anyagból népművészeti jellegű tárgyak pl. női főkötők és dísztárgyak is készültek. A lószőr díszítőművészeti feldolgozása országszerte különösen Hajdú és Bihar megyében volt jelentős. Fontak belőle óraláncot, gyűrűt, tütartót. Különböző színűekből még a textilszőttesek mintájára díszítményt és betűket, rövid szövegeket is ki tudtak szőni. A legdíszesebb, igen figyelemreméltó gondossággal készített lószőrdíszítmények az úgynevezett tűtartók voltak.