Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

NÉPMŰVÉSZET

HAJDÚ-BIHAR MEGYE NÉPMŰVÉSZETÉBŐL 1. PÁSZTORMŰVÉSZET A fazekasművészet és a szövés-hímzés mellett a pásztorművészet a népi ornamental ás leggazdagabb és legváltozatosabb ága. A pásztorok általában ugyan a parasztság szegényebb rétegéből kerültek ki, mégis szabadabban éltek, mint a nagybirtokok cselédsége vagy a szegényparasztság. A puszták börtönében eltöltött magányosságuk időt és kedvet biztosított a faragásra, a művészkedésre. A tágasság ellenére is egyhangúan szűk világuk valósága témájuk és ornamenseik is. A hortobágyi pásztor saját világát, a napot, holdat és a csillagokat, a lapos pusztát, annak virágait és növényvilágát, a kanyargó folyót, madárvilágát, és a nótában is megénekelt kilenclyukú hídját, nyáját, nevezetes állatait és kutyáját, tanyáját, eszközeit, a távoli templom tornyát, valamint magát és társait örökíti meg leggyakrabban. Ábrázolásmódja alapvetően naiv, zsúfolt és lényegében kompozíció nélküli. A botok, ivóedények és dobozok adott felületét díszíti, a kompozíció és az egyes ornamensek leginkább összefonódóan térfelölelőek. Néha, különösen a hoszszú pásztorbotok esetében, az elnyúló díszítőfelületet felosztják, s ezáltal a teljes felület kisebb kompozíciós egységekre oszlik. Ez esetben a leginkább körbefutó, térelválasztó elemek rendszerint az ősibb ornamentikái stílus elemei, geometrikus elemek. A művészkedő pásztor legjellemzőbb nyersanyagai ugyancsak világának adott termékei, a fa, állatának szarva, csontja és a bőre. Fából készül legtöbb használati tárgya, a pásztoronként különböző típusú bot, a csikós és a gulyás botja, a juhász kampója, a kondás egykori baltája; az ostor és a karikás nyele. Fából készül továbbá legfontosabb eszközeinek doboza, a beretvatartó, a tükrös és a gyufatartó; a kásakeverő kanál, a változatos formájú bárányjel, a bogrács alá való koszorú, a kutyagerinc, az ivóedény és a pipaszár; a pásztor készítette hangszerek, a furulya és a tambura. Ugyancsak fából faragja az ajándéktárgynak, leginkább szerelmi ajándéknak szánt eszközeit, a sulykolót, a mángorlót, a guzsalyt, a falra akasztható sótartót és a különböző gyermekjátékokat is. A szarvasmarhák szarvából rendszerint minden alaki változás nélkül készül az ivószaru, a pásztorkürt és a kaszakőtartó fentok. Az apróbb tárgyakhoz a só-, a gyufa- és a rühzsírtartóhoz már szétfűrészelik a szarvat, s annak csak egy metszetéből készítik az eszközt. Az állatok csontjából csak apróbb eszközöket, gombokat és játékszereket készítenek. A harmadik nyersanyagból, a bőrből ugyancsak változatos dolgokat készít, ékít a pásztor. Bőrből készül a nyereg, az ostor, a karikás, a bicskatartó, a dohányzacskó, valamint az egykor egyes pásztor készítette ruhadarabok is. Már ebből a felsorolásból is láthatjuk, hogy a pásztor elsősorban saját használati eszközeit készíti, faragja és ékíti. Eszközei javát maga állítja elő, hasonlóképpen mint kunyhóját, állatai pusztai menhelyét. Eszközeinek száma nem nagy; ez önmagában is jelzi foglalkozása ősiségét, s annak egykori vándorló jellegét. Ruhája és legfontosabb eszközei egykor a tergenyés szamáron, szükségből a költöző-vándorló pásztor hátán is elfértek. Legszívesebben minden pásztor legjellegzetesebb használati eszközét, mindig