Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)
NÉPMŰVÉSZET
magával hordott címerét ékíti. A pásztor címerét - a juhász a kampót, a gulyás a botot, a csikós és kondás a karikást - mindig magával hordja, nemcsak hétköznapokon a munkába, hanem ünnepeken a pásztori élet jeles napjain, pl. esküvön, templomban, vásáron stb. is. A hétköznapokon használt botok és karikások rendszerint dísztelenek, vagy kevésbé ékítettek; a díszes holmit még az esőtől is óvja. Téves az az elképzelés, hogy a pusztai pásztornak tengernyi ideje van, s azt üti agyon a farigcsálással. Az őrzés, terelés, vízhúzás, főzés, fejés és gyógyítás ideje és energiája javát leköti. Csak röpke, ellopott szabadidejében, pihenés közben jut hozzá kedves, szórakoztató foglalatosságához, a faragáshoz. A faragásra szánt eszközt és a hozzá való szerszámokat rendszerint a jószág mellett is magával hordja, egykor a szűr ujjában, s az itatás után, deleltetés közben, vagy amikor a nyáj nyugodtan szétterülve legel, néhány metszést végez. így készül el rendszerint hosszú hetek, sőt hónapok alatt a ma már megcsodált alkotás. A téli hónapok otthon töltött napjai természetesen több időt biztosítanak a munkához. Meg kell még azt is említenünk, hogy nem minden pásztor farag, a nagy többség sohasem faragott, egyesek tudnának, de nincsen kedvük hozzá; kimondottan jeles faragó csak kevés akad. Napjaink faragói már rendszerint nem a ma is pásztorságban élők, hanem egykori pásztorok vagy ügyes kezű parasztok, polgárok. Készítményeiket csak hasonlítják az egykori, ma már elsősorban múzeumokban őrzött darabokhoz. A pásztorkodás köztudomásúan ősi foglalkozás. Az építmények, a ruházat, az eszközök, a pásztori hagyomány és állatgyógyítás, a szokások és rituális cselekedetek, az állatok legeltetésének módja sok évszázados, néhol évezredes hagyományt őrzött meg. A pásztorok életmódja és társadalmi helyzete is meglehetősen elszigetelt volt. A parasztságon belül elkülönülő réteget alkottak, nem szívesen házasodtak össze. Ez a magyarázata annak, hogy életmódjukban, zenéjükben, szokásaikban és művészkedésükben is sok archaikus elemet őriztek meg, olyanokat, amelyeket a földművelő parasztság már elfeledett. A díszítés alapanyagának, módjának és technikájának alapján a pásztorművészetnek három jellegzetes területe különül el: Dunántúl, Észak-Magyarország és a Tiszántúl. A dunántúlira a múlt század elejétől az ún. spanyolozás, a század végétől a domborműves faragás és a gyakori betyárábrázolás a jellemző. Az észak-magyarországi pásztorok elsősorban díszes fülű csanakokat, fa ivópoharakat faragtak; botjaikat, ostor- és baltanyeleiket ólom-, cin- és ónberakással ékesítették. A Tiszántúl északi felén, elsősorban a Hortobágyon a fa díszítésénél nem kimondottan a faragás, hanem az ólommal, csonttal, rézzel, kaucsukkal, újabban műanyaggal való berakás, más szóval a kiverés volt a legelterjedtebb. A kevés erdejű Alföldről sokkal kevesebb faragott tárgyat őriznek gyűjteményeink, mint más tájakról. Sok, másutt fából faragott eszköz itt cserépből, szaruból készült. Régi hagyományai vannak az Alföldön, elsősorban a Felső-Tiszántúlon a csont- és a szarufaragásnak, és nagy mesterei voltak a bőrmunkának. A kimondott fafaragást az Alföld vegetációja gátolta, viszont bőséges nyersanyagot kínált a feldolgozásra és díszítésre a szürke magyar marha szarva s általában a mérhetetlen mennyiségű állat bőre. A fafaragás elsősorban a hegyekben és erdőkben gazdag Felső-Magyarországon és a Dunántúlon virágzott, de jelentősnek mondható a fátlan Alföldön is. A hortobágyi pásztor nem egyszer napi járóföldet is megy egy jó botnak való árvatölgyfa (kivágott tölgy sarjadt ága) után, jól megmunkálható ostornyélért pedig a szőlőskertek gyümölcsfáit is megdézsmálja.
