Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)
MÉZESKALÁCSOSSÁG
kalácsot már a XV. század óta ismerünk. Ennek a századnak a végéről maradt fenn a nürnbergi Német Nemzeti Múzeum sárkányt ábrázoló ütőfája. A nagyoroszok és ukránok is készítenek különböző néven (kolokbi, chvórost, knisi stb.) ismert mézeskalácsokat. A magyar mézeskalácsos ipar eredetét még homály fedi. Az eredet kérdésével többen foglalkoztak, de érdemlegesen nem is volt céljuk megoldani. BATKY Zsigmond azt állítja, hogy a mézeskalácsosság nálunk 300 éves német eredetű mesterség, s az első céh 1619-ben alakult Pozsonyban. Ezzel ellentétben ECSEDI Istvánnak az a véleménye, hogy a mézeskalácsosság régen háziipar volt és Magyarországon önállóan fejlődött kismesterséggé. Nem óhajtok itt most részletesen foglalkozni a mézeskalácsos mesterség eredetének kérdésével, csak egy-két adatra utalok, amely a XVII. századnál korábban dolgozó magyarországi mézeskalácsosokra utal. A mézespogácsa már 1554-ben, a mézesbáb szavunk 1597-ben fordul elő először levéltári iratokban, eddigi tudomásunk szerint. THÖKÖLY Imre is küldött - naplójának tanúsága szerint - mézeskalácsot az édességeket szerető török és tatár vezéreknek. Naplójában ezt a következőképpen örökíti meg: „Küldtem Horvát Ferencz Uramot a tatár kánhoz által a Száván, valamely Aquavitákbul, fejír kenyerekbűi, kalácsokbúi és mézes kalácsokbúi álló gazdálkodással riszt tívín abbul Galga Sultánnak is, és némely tatár Chám mellett lévő elsőbb tiszteknek." Boros Tamás, Bethlen Gábor bizalmi embere 1619-ben Konstantinápolyból urához intézett levelében arra figyelmezteti a fejedelmet, hogy ne felejtsen el küldeni brassói mézeskalácsot a török vezéreknek, mert ilyen apró ajándékokkal lehet fenntartani a barátságot. A XVI. századi szakácskönyveink is bőséges adatot szolgáltatnak a mézeskalács készítmények úri konyhákon való alkalmazásáról, a mézestészták készítéséről és az önálló mézeskalácsos mesterek működéséről. Az erdélyi fejedelem „főszakácsmestere" a „Halnak való édes suffa" nevű ételt a következő módon készítette el: „Végy jó mézeskalácsot, reszeld meg, hogy olyan legyen, mint a liszt, végy benne az mennyi szükséges; vajat melegétvén, de nem felettébb sokat, rostély meg benne; tölts jó bort hozzá, fahéjat és nádmézet eleget hints, azután az mikor fel akarod adni, nádmézet reá." A debreceni mézeskalácsos céh 1713-ban alakult meg. Ez évben adta ki a város a céh kiváltságlevelét, melyet 13 évvel később III. Károly 1726-ban erősített meg. Nagyon valószínű azonban az, hogy mézeskalácsos mesterek már korábban is dolgoztak a városban. Bizonyítja feltevésünket - többek között - a mézeskalácsosok céhlevelének utolsó artikulusa, amely kimondja azt, hogy ha nem tartják be a céhlevél által lefektetett szabályokat a céh tagjai, akkor „az előbbeni rendeletlenségre jussanak". A XVIII. század második felében Mária Terézia és főleg II. József rendeleteik egész sorával avatkoznak bele a céhek hagyományos életrendjébe. A XIX. század elején országos és városi hatóságok rendeletekkel igyekeznek eltörölni a megalázó és személyileg is kötelező céhszabályokat. Kimondják, hogy tilos „A Mesteremberré lett Legények házasságra kötelezése." Nem becstelen ember „A 1 kiknek Szüléi halállal járó büntetésbe estének vagy más gonoszságot követtenek el. A' kiknek Feleségeik kitsapók, vagy házasságtörés gyanújába estének is. A' kik matskát, vagy ebet öltenek. A' kik más döggel bántanak, vagy azt megnyúzták. A' kik a' Hóhérral, vagy á nyúzóval szóllottanak, utaztak, ittanak, vagy tsak az ő temetéseikenn jelentenek is meg". A felvilágosodás gazdasági és szellemi hatása az iparok rendszabályozásában is megnyilvánult.