Fügedi Márta: Mítosz és valóság: a matyó népművészet (Officina Musei 6. Miskolc, 1997)

„A PÁRATLAN MATYÓHÍMZÉS VILÁGCIKK LESZ" A matyó hímzés útja a népművészettől a lyukkártyáig

1933-ban a matyó kézimunkák munkabéruzsorája felveti egyenesen a Matyóbarátok Egyesületének életrehívását, a matyó háziipar anyagi és szakmai érdekeinek, művészi értékének pártfogására. A terv egyik támogatója éppen az a Reich Emiiné volt, aki a matyó kézimunkák egyik legjelentősebb kereskedője is volt.

30 1936-ban a „Matyóország gondja, baja" című cikkben a szomorú matyó sorsról nyilatkozik Polgáry Lajos főjegyző:

31 „... munkabéruzsora játéka lett a matyó, a nincstelenség fojtogatja a népet. Nagy áldás volt rájuk az iparügyi miniszter védő rendelete, csupán az a baj, hogy száz százalékig szinte lehetetlen az ellenőrzése. Ma már minden matyó megkeres 80, 100 fillért naponta. Bár kisiklások még most is történnek. Éppen most végezte ellenőrzését az iparügyi minisztérium kiküldötte, és bizony talált is ellenőrizni valót. Az egyik matyó lány egy blúz kidolgozásáért 42 fillért kapott. Ez a blúz teljes 24 munkaórát, azaz két napon át 12-12 órai munkás vakoskodást igényelt. A blúzt fel is vitték, hogy az eljárást megindíthassák." Új szakasz kezdődött a matyó hímzések forgalmazásában a második világháború után. Hamarosan ismét jelentkezett a külföldi érdeklődés a matyó kézimunkák iránt. Ezt a külkereskedelmi vállalat a mezőkövesdi földművesszövetkezet felé továbbította. A szövetkezeten belül először háziipari csoport létesült, amely elkezdte ismét a varrást. 1951-ben aztán ebből a magból önállósult és jött létre a Háziipari Szövetkezet.

32 1952 decemberében avatták fel a Matyóházat a volt Korona épületében a főtéren. Az 195l-es alapító taglétszám még 42 fő volt, ez 1952-ben 300-ra emelkedett, 1954 szeptemberére pedig 1000 fő tagságot tartottak nyilván. 1961-ben büszkén állapították meg, hogy a Matyó Népművészeti és Háziipari Szövetkezet járási viszonylatban a legnagyobb termelőüzem. A szövetkezet céljául azt tűzte, hogy „a piaci tömegáruvá silányított kapitalista kereskedelmet felváltsák", a matyó hímzést visszavezessék a régi hagyományokhoz, a valódi értékekhez. Ezért régi múzeumi darabokat választottak alapul, mintagyűjteményt alakítottak ki, tervezőasszonyokat foglalkoztattak. Elvetették a műselymet, gyapjú és perié fonalat alkalmaztak, és előszeretettel merítettek a régi mintakincsből. 19. század végi lepedővégekről vették át és újították fel az ún. cipés-madaras motívumokat, melyet a két világháború közötti időszak kézimunkái nem is ismertek. A néprajzi alaposságú mintaanyag-gyűjtés a különböző múzeumi gyűjteményekből 1954-ben indult meg Dajaszászyné Dietz Vilma irányításával. Mintegy 700 darab hímzésről készült méretarányos rajz és „műszaki leírás", s ez a mintagyűjtemény jelentette aztán a művészeti munka bázisát és biztosította a hitelességét. A szövetkezet lelkes alapító tagja, meghatározó művész egyénisége volt a 75 éves Kis Jankó Bori néni is. A szövetkezet kézimunkák, blúzok és matyóbabák készítésével foglalkozott az első években, majd 1958-tól a tányérfestéssel bővült a profil. A matyó babák készítése és forgalmazása különösen nagy nyereséget hozott, hiszen az 50-es években a népviselet elhagyásával és annak leértékelődésével bőséges és olcsó alapanyaghoz juthattak a babák öltöztetéséhez. A babakészítés nemsokára szalagtermelésen folyt, vagyis a munkát fázisokra bontották, s a babatest készítésétől a ruha egyes darabjainak előállításán át az öltöztetésig elkülönített munkacsoportok és szakosodott dolgozók végezték. Kezdetben csak háromféle babát gyártottak, 1962-re azonban már hétféle babából állt a részleg választéka, az ún. autóbabától az egy méter magasig. A blúzrészlegen szintén fázisokra tagolódott a 30 Tóth Kálmán újságcikk-gyűjteménye HOM NA 4680. 31 Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap 1936. szept. 18. 3. 1. 32 Vö. Zupkó B., 1981. 14-26. és Varga M.-Kertész L-né 1981.