Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

II. A POLITIKUS HERMAN OTTÓ

A szociáldemokraták közjogi helyzetét az ellenzéki pártokkal való kapcsolatát így jellemezte: „Én akkor, mikor Magyarország közjogi ellenzéke elé odaléptek a szocziáldemokraták, a kik a magyar államot nem ismerik el és azt mondják, hogy mi támogatjuk önöket az alatt a feltétel alatt, ha önök az általános szavazati jogot be akarják hozni, én akkor, mikor nemcsak Magyarországon, hanem Európaszerte a reaktiónárius tendencziák kezdenek lüktetni, a társadalomban, tízszeresen meggondolandónak tartom azt, hogy vájjon ilyen elemeket bocsássunk-e a törvényhozásba, vagy sem?" Az idézet feketén-fehéren igazolja azt, hogy Herman Ottó nem kereste a kapcsolatot a radikális szocialista mozgalmakkal, noha sokszor megvádolták ezzel is. 1896. febrár 20-án a társadalom nyomora és annak politikai kapcsolatairól beszélt [KN. 1892—96. XXIII. 130—131.]: „... mert tény az, hogy az országban nyomor mutatkozik". Csatlakozott ahhoz az indítványhoz, hogy minden képviselő mondjon le egy napi tiszteletdíjáról a szegények javára; de azt is hangoztatta: „de hogy mi ezzel mint törvényhozás teljesítettük volna azon kötelességet, melylyel a nemzetnek tartozunk, az lehetetlen." A nyomor társadalmi hatásáról a következőket mondotta: „Ebben az egyben oly veszedelem rejlik, a melylyel szemben ezen törvényhozásnak csak a komoly cselekvés az igazi eszköze, a mely aztán ezt a nyomor megenyhíti, és a mely a nemzet működésének, különösen a nyomorgók tevékenységének megadja a helyes irányt, hogy innen szabaduljunk, mert ha ez meg nem történik, mindenki, a ki csak ismeri a társadalomban ma uralkodó áramlatokat és mozgalamkat, tudhatja, hogy csak odajutunk el, hogy újból elő fog állani azon szellem, mely már egyszer azt mondotta Magyarországnak: Az én kardom az alkotmány és semmi egyéb!" 6. A kultúrpolitikus Herman Ottó sokat foglalkozott az egyetemek és főiskolák helyzetével, létesítésével, fejlesztésével; az intézmények felszereltségével és az oktatás színvonalával, a tanárok javadalmazásával; valamint a hallgatók szociáis viszonyaival, közöttük a tandíjak ügyével. Többször szólt a műszaki, mezőgazdasági tanintézetekről, de nem kerülte el figyelmét a katonai tisztképzés szakmai és politikai értékelése sem. Alig töltött el néhány hónapot a képviselőházban, amikor 1880. március 12-én beterjesztették „Szeged sz. kir. város kérvényét, amelyben a felállítandó harmadik egyetem székhelyét Szegedre kéri tétetni". Mielőtt a kérelmet egyáltalában az illetékes bizottságnak kiadták volna, Herman Ottó szót kért — és többek között így érvelt: „íme a legmagyarabb város, mely oly vidék központja, a melyben a magyarság legtömörebben lakik együtt folyamodik a magyar képviselőházhoz, a magyar kormányhoz..." Felvetette itt is, majd a későbbiekben is többször a „tanügyi cenrralisátio, vagy decentralisatio" ügyét, majd pedig a magyar tudományos szaknyelv hiányosságaival érvelt: „Valóságos, igazi magyar irodalmat nem lehet teremteni Budapesten ma sem, azért, mert Budapest maga is rászorul a magyarosításra." A budapesti és a kolozsvári egyetem mellett a „harmadik egyetmet" mindenképpen az