Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

II. A POLITIKUS HERMAN OTTÓ

Beszédei és hozzászólásai bizonyos tematikai rendszerességet mutatnak annak ellenére, hogy igen sok ügyhöz szólt hozzá. Beszédeinek legnagyobb hányadát a kimondottan politikai, még inkább belpolitikai vonatkozásúak teszik ki. Pártállásának — 48-as Függetlenségi Párt — megfelelően nem fogadta el az 1867-es kiegyezést, a dualista államberendezkedést, tehát az Osztrák—Magyar Monarchiát és az ezen a jogi platformon álló kormányt. Ebből származott az, hogy — mint ellenzéki képviselő — igen ritkán szavazta meg a kormány előterjesztését. Elsősorban azonban a dualista politikai berendezkedést, konkrétan az osztrák elnyomást támadta nemcsak politikai síkon, de elég sokszor rámutatott annak gazdasági és társadalmi következményeire is. Ellene volt minden erőszak-szervezetnek, katonaságnak, csendőrségnek és rendőrségnek. Radikális politikus volt, de a nemzeti hagyományokat is tisztelte. Radikalizmuást és liberalizmusát maga is hangoztatta. Mint pártállása is mutatta, politikailag az 1848-49es polgári forradalom platformján állt, hibás lépésnek tartotta a kiegyezést, illetőleg a perszonáluniót. Ebből következik az is, hogy feltétlen követője, tisztelője volt Kossuth Lajosnak. Alig akadt beszéde ahol valamiképpen ne hozta volna szóba az osztrák elnyomást, annak kulturális, gazdasági stb. hatásait. Megjegyzéseket fűzött a király beszédeihez, mérlegre tette a dinasztia és az ország érdekeit, a dualizmust és a függetlenség viszonyát, a polgárság és a közös hadsereg közötti ellenszenvet stb. Még az államigazgatásban mutatkozó bürokráciáért is az osztrák hivatali irányítást kárhoztatta. Több elemző Herman Ottónak a nemzetiségekhez fűződő kapcsolatában — kitapintható liberalizmusa ellenére is — felfedez sovinisztának minősíthető elemeket. Ezzel kapcsolatban már elöljáróban is két megjegyzést szeretnék tenni: 1. Általában nem a teljes idevonatkozó nézetrendszeréből vonták le megállapításaikat, hanem egy-egy kiragadott mondatból, nyelvi mezőnyéből kiragadott idézetből. 2. Az Osztrák-Magyar Monarchia kebelében a magyarság sem volt — szerinte — független nép: az osztrákok a nemzetiségekkel egy sorban emlegették. Elsősorban az ország és népe elnyomott helyzetét hangsúlyozta és majd csak az után vette tekintetbe az országban élő nemzetiségek ügyét. Most már csak nézőpont kérdése, hogy mennyire volt elfogult, és hogy sorrendisége teljesen helyes volt-e, illetőleg nézeteiért a 19. század második felében megillette-e a soviniszta jelző? Hasonló a helyzete az egyházak és a felekezetekhez fűződő kapcsolatával is. Szeretném leszögezni, hogy a vallásosságot, az emberek vallásos érzületét sohasem támadta. A történeti egyházak tekintetében is, szinte kizárólagosan a római katolikus egyháznak az államra, társadalomra ható, vagy csak hatni akaró tevékenységét kifogásolta. Itt tekintetbe kell még venni Herman Ottó evangélikus vallását is. Külön fogom felsorolni a zsidósággal kapcsolatos megnyilatkozásait. Itt sem a vallást tette pellengérre, bár annak ortodox megnyilvánulásait éppen úgy szóvátette, mint a katolikusok bigottságát. Azért került viszonylag gyakran szájára a zsidóság, mert éppen azokban az évtizedekben özönlöttek be százezres nagyságrendben Galíciából az orosz elnyomás elől, s nem a vallásban látta a gondot, hanem a beözönlés mértékében, az ország népeitől idegen voltában, kultúrájuk különbözőségében, alkalmazkodási készségük hiányában. Az ún. zsidó-kérdés a legtöbb esetben sem mint vallási ügy, hanem mint etnikai kérdés vetődött fel nála. Szorgalmazta a betelepülő nép és vallás jogi elismerését, de elvárt a betelepülőktől is annyi toleranciát, hogy próbáljanak ők is alkalmazkodni a többség életmódjához, kultúrájához és