Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)
I. HERMAN OTTÓ KÉPVISELŐHÁZI TEVÉKENYSÉGE
felkészültségükkel [39]. Fejtegetéseit azzal kezdte, hogy miért nem hívták meg a magyar egyetemeket a heidelbergi egyetem 500 éves fennállásának ünnepségeire? Az okot a magyar egyetemek színvonalában jelölte meg; elismerte, hogy vannak kiváló tudósok, de jobbára „tanférfiai" vannak, akik csak oktatnak egy bizonyos színvonalon, de szaktudományi, kutatói és publikáló tevékenységet nem folytatnak: „A budapesti egyetemen tényleg vannak tanárok, kik soha irodalmilag életjelt nem adtak magukról." Szóvá tette — továbbá — a magyar kultúrához való kapcsolódásukat is. Lelkes szavakkal méltatta a magyar irodalmi nyelv megalkotóinak — Dugonics, Kazinczy, Arany és Petőfi — érdemeit. Beszédében — bizonyos megjegyzésekre reflektálva — a saját tudományos tevékenységét is megemlítette: „Szóval, t. képviselőház, én azt hiszem, jogosítva vagyok ezeknek kijelentésére, azért mert 20 éve múlt, hogy a magyar cultúrában csekély tehetségemhez képest iparkodtam részt venni. Én nem tartottam igényt sem egyetemi cathedrára, sem akadémiai tagságra, sem egyébre, sőt ahol kínáltak az effélével, határozottan visszautasítottam..." (KN. 1884—87. XV. 235—243.). Egy nappal később, 1887. február 18-án egy mezőgazdasági felsőfokú tanintézet létesítését tette szóvá [40]. „... a bécsi Hochschule mintájára Magyarországon is egy mezőgazdasági akadémia állíttassék fel." Rámutatott arra, hogy egyrészt össze kellene vonni olyan meglévő intézményeket, amelyek már eddig is jól működtek az agrártudományok terén; „... a műegyetemen meg van az úgynevezett gazdasági és közművelődési szak, ebben tanít ma mezőgazdaságtant egy tanár, azon kívül erdészettant ugyanaz a tanár és tanítják még a mezőipart is. A természettudományi szakban van már növénytan, állattan és van újabban stratigraphia, tudniillik földisme, továbbá ásványtan, azon kívül szerves chemia és már borászati chemia is... Itt a központon van továbbá az állatorvosi intézet, a mely könnyen kapcsolatba hozható magával az állattenyésztés ügyével. Szóval szerény véleményem szerint meg van az anyag, a melyre ily intézményt alapítani lehet" (KN. 1884—87. XV. 259—260.). Ismét egy nappal később, ugyancsak a vallás és közoktatási tárca 1887. évi költségvetésének kapcsán fejtette ki véleményét a középiskolai oktatásról [41]. „Magyarország középiskolai oktatásának legnagyobb baja a kellően kiképzett tanerők hiánya; mert én úgy tudom, hogy valóban és kitűnően képzett tanerőkkel a legrosszabb tanrendszer mellett is lehet jó eredményt elérni..." Talán nem volt igaza abban, hogy hibáztatta az úgynevezett szaktanítást, amikoris egy „általános műveltség"-i fejlesztés után „egy fő és egy melléktantárgyban" képezik magukat. A magyar középiskolák oktatási rendszerét a következőképpen jellemezte: „A mint ő a tanári pályára, tehát a gyakorlatba lép, azt kell tanítania a legtöbb esetben, a mire az illető tanodában tanár nincs, legyen az bár az ő szakmája vagy sem." A középiskolák feladatát így határozta meg: „ A középiskolának minden methodus felhasználásával mindenesetre annyi tudást kell adnia, a mennyit az ember befogadhat, hogy az emberi társadalomban helyet foglalhasson" (KN 1884—87. XV. 299—301.). Az ülésszakon elmondott utolsó beszédét a polgári iskolai tanárok speciális helyzetének elemzésére szentelte [44]. Elsősorban azt kifogásolta, hogy az ott működő tanítók tanároknak hivatják magukat (KN: 1884—87. XVI. 347.). 1887. február 19-én ismét felszólalt, ezúttal a járványos betegségek, pontosabban a himlő elleni védőoltás bevezetéséről és a fertőzőbetegek elkülönítéséről [42]. Hírt adott arról, hogy a „múlt nyáron Budapesten, a hol a cholera felütötte fejét" (KN. 1884—87. XVI. 181—183.).
