Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

III. HERMAN OTTÓ KÉPVISELŐHÁZI BESZÉDEI

dig mégis az, hogy a társulat tudtommal ma hanyatlóban van és kénytelen lesz megindított folyóiratát megszüntetni. Itt két dolog lehetséges: vagy az, hogy ez csak magyar szalmatüz volt és hogy nem vették kezökbe illetékes férfiak; vagy pedig, hogy itt egy mélyebben gyökerező baj van. Mert lehetetlenség, hogy midőn egy ilyen eszme, a mely mégis különböző köröket érint, a mely mellé sorakozatak is a ház ezen oldaláról, amaz oldaláról, a társadalom minden rétegeiből, fájdalom, csak egyesek, hogy az mégis zátonyra fog jutni, hogy feloszlásnak indul. Hát én az ügynek alapos ismeretéből merítve, nemcsak a néprajzi ügynek, hanem más ügyeknek is, rá akarok mutatni arra a körülményre, hogy Magyarországon minden fontos, nemes dolognak kezdetben és végig igen csekély számú közönsége van és fájdalom, mindig egy és ugyanaz. (Igaz! Ugy van!) Nem azok a dúsgazdagok, nem azok, a kik a társadalom élén szeretnek járni, a társadalmat representálni, hanem azok a szegény 1000—1200 frt fizetéssel biró tanárok, a szegény polgári állású elemek, a kik az ő asztalukon mégis irodalmi műveket akarnak látni s Magyarországon nem tesznek ki többet, mint másfél ezret, a kik igénybe vannak véve minden oldalról ezek tartanak föl mindent, a mi ide vág. Ám azok elérték a határt, a melyen túl anyagi tekintetektől már nem mehetnek; az eszme belevitte őket, belátták az eszme fontosságát, érezték, hogy azt pártolni kell, de a budget már azt nem tűrte. (Igaz! Ugy van!) Hát, t. ház, mi akkor megmondtuk a t. minister umak őszintén, hogy miután ez egészen kezdő dolog, ennek számára úgyszólván még munkásokat is kell teremteni, nevelni, ezek pedig csak egy módon nevelhetők, tudniillik szakkönyvtár és szakintézet által, tehát adassék meg erre az alkalom. Én, t. ház meg voltam győződve mindenkor — a mint nem is tehetnék fel mást — hogy a t. minister ur komolyan vette szavát, a mikor azt mondotta, hogy ő belátja az ügy fontosságát, hogy ő annak barátja s kész érte a lehetőt megtenni. Hát, t. ház, most sem vonom azt kétségbe. Egyet azonban közbevetek: hogy minálunk már most is a nemzet ezeréves ittlétének ünnepélye sok mindenféle elemet hozott mozgásba, az irány pedig, a melyet ez a mozgalom vett, olyan, a melyet én behunyt szemmel is tisztán látok: én már látom azokat az embereket, a kik úgy vélik ezt az ünnepet megülendőnek, (Halljuk! Halljuk!) hogy felöltik az ősi kaczagányt és majd ők fogják most Árpádot és a hét vezért az utczán végig vonulva repraesentálni (Derültség) és elhiszi nekik a közönség, elhiszi most a XIX. században, a magyar cultura mostani állapotában is, hogy ők valóban Árpád és a hét vezér. (Derültség.) T. ház! Én nem bánom azt, ha látványosságok vannak, különösen ha van bennök bizonyos tartalom. De történjék ez ott, a hol a cultura rendes fejlődése mellett van egy kis felesleg is, (Helyeslés) vagy történjék az bizonyos osztályok vagyonából; én az ellen egy szót sem hozhatok fel. Ha a bécsiek elő tudtak állani és felhasználták Makart talentumát, hogy nagy szinpompát fejtsenek ki egy nagy körmenetben, annak még művészi értéke is volt, látjuk annak színvázlatát ma is nyilvános gyűjteményeikben. De mi magyarok nem vagyunk olyanok. Én mindig ugy látom, hogy nálunk ezek a nyilvános fellépések „sok hűhó semmiért! és hozzá állami költségen. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbalon.) És én azt mondom, hogy épen tekintettel ennek a nemzetnek és társadalomnak múltjára, tekintettel arra, hogy az hosszú időkön át el volt ütve még attól is, hogy saját magával, saját ethosával alaposan foglalkozzék, tekintettel viszont még arra is hogy a modem cultura a közlekedés fejlődése a valóságos népiest, az ethost, az ethnographiai dolgokat nyeli és eltünteti. (Igaz! Ugy van!) Hogy tehát itten még most meglevő dolgoknak úgyszólván a tizenkettedik órában való megmentéséről van szó: (Helyeslés) én abban találnám annak az ezredévnek méltó megünneplését, hogy a midőn az ünnepléshez lépünk, mutassuk meg egyszersmind ennek a népnek az ő naprajzi értékét, hogy ebben a néprajzi értékben is felismerje önmagát és azt, hogy méltó arra, hogy egy új ezredévbe léphessen be. (Élénk helyeslés.) Én tehát, t. ház, tekintettel ép arra, hogy itt veszendőbe menő dolgokról van szó, első sorban arra kérem a t. minister urat: legyen szives, váltsa be szavát bármely formában, de akként, hogy az a mozgalom, a mely e téren keletkezett s a mely valósággal csak olyan okoknál fogva szünetel és hanyatlik, a mely okok, fájdalom, társadalmunk jelenlegi állapotában rejlenek s a melyeken pillanatnyilag sem változtathatunk, hogy ezek az első nyomok, ez az első csira ne pusztuljon ki, hanem hogy az ethnographia ta-