Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

III. HERMAN OTTÓ KÉPVISELŐHÁZI BESZÉDEI

dig mégis az, hogy a társulat tudtommal ma ha­nyatlóban van és kénytelen lesz megindított fo­lyóiratát megszüntetni. Itt két dolog lehetséges: vagy az, hogy ez csak magyar szalmatüz volt és hogy nem vették kezökbe illetékes férfiak; vagy pedig, hogy itt egy mélyebben gyökerező baj van. Mert lehe­tetlenség, hogy midőn egy ilyen eszme, a mely mégis különböző köröket érint, a mely mellé sorakozatak is a ház ezen oldaláról, amaz olda­láról, a társadalom minden rétegeiből, fájdalom, csak egyesek, hogy az mégis zátonyra fog jutni, hogy feloszlásnak indul. Hát én az ügynek alapos ismeretéből merít­ve, nemcsak a néprajzi ügynek, hanem más ügyeknek is, rá akarok mutatni arra a körül­ményre, hogy Magyarországon minden fontos, nemes dolognak kezdetben és végig igen cse­kély számú közönsége van és fájdalom, mindig egy és ugyanaz. (Igaz! Ugy van!) Nem azok a dúsgazdagok, nem azok, a kik a társadalom élén szeretnek járni, a társadalmat representálni, hanem azok a szegény 1000—1200 frt fizetés­sel biró tanárok, a szegény polgári állású ele­mek, a kik az ő asztalukon mégis irodalmi mű­veket akarnak látni s Magyarországon nem tesznek ki többet, mint másfél ezret, a kik igénybe vannak véve minden oldalról ezek tar­tanak föl mindent, a mi ide vág. Ám azok elér­ték a határt, a melyen túl anyagi tekintetektől már nem mehetnek; az eszme belevitte őket, belátták az eszme fontosságát, érezték, hogy azt pártolni kell, de a budget már azt nem tűrte. (Igaz! Ugy van!) Hát, t. ház, mi akkor megmondtuk a t. mi­nister umak őszintén, hogy miután ez egészen kezdő dolog, ennek számára úgyszólván még munkásokat is kell teremteni, nevelni, ezek pe­dig csak egy módon nevelhetők, tudniillik szakkönyvtár és szakintézet által, tehát adassék meg erre az alkalom. Én, t. ház meg voltam győződve mindenkor — a mint nem is tehetnék fel mást — hogy a t. minister ur komolyan vet­te szavát, a mikor azt mondotta, hogy ő belátja az ügy fontosságát, hogy ő annak barátja s kész érte a lehetőt megtenni. Hát, t. ház, most sem vonom azt kétségbe. Egyet azonban közbevetek: hogy minálunk már most is a nemzet ezeréves ittlétének ünnepélye sok mindenféle elemet hozott mozgásba, az irány pedig, a melyet ez a mozgalom vett, olyan, a melyet én behunyt szemmel is tisztán látok: én már látom azokat az embereket, a kik úgy vélik ezt az ünnepet megülendőnek, (Hall­juk! Halljuk!) hogy felöltik az ősi kaczagányt és majd ők fogják most Árpádot és a hét vezért az utczán végig vonulva repraesentálni (Derült­ség) és elhiszi nekik a közönség, elhiszi most a XIX. században, a magyar cultura mostani álla­potában is, hogy ők valóban Árpád és a hét ve­zér. (Derültség.) T. ház! Én nem bánom azt, ha látványossá­gok vannak, különösen ha van bennök bizo­nyos tartalom. De történjék ez ott, a hol a cul­tura rendes fejlődése mellett van egy kis felesleg is, (Helyeslés) vagy történjék az bizo­nyos osztályok vagyonából; én az ellen egy szót sem hozhatok fel. Ha a bécsiek elő tudtak állani és felhasználták Makart talentumát, hogy nagy szinpompát fejtsenek ki egy nagy körme­netben, annak még művészi értéke is volt, lát­juk annak színvázlatát ma is nyilvános gyűjte­ményeikben. De mi magyarok nem vagyunk olyanok. Én mindig ugy látom, hogy nálunk ezek a nyilvános fellépések „sok hűhó semmi­ért! és hozzá állami költségen. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbalon.) És én azt mondom, hogy épen tekintettel ennek a nemzetnek és társada­lomnak múltjára, tekintettel arra, hogy az hosszú időkön át el volt ütve még attól is, hogy saját magával, saját ethosával alaposan foglal­kozzék, tekintettel viszont még arra is hogy a modem cultura a közlekedés fejlődése a valósá­gos népiest, az ethost, az ethnographiai dolgo­kat nyeli és eltünteti. (Igaz! Ugy van!) Hogy te­hát itten még most meglevő dolgoknak úgyszólván a tizenkettedik órában való meg­mentéséről van szó: (Helyeslés) én abban talál­nám annak az ezredévnek méltó megünneplé­sét, hogy a midőn az ünnepléshez lépünk, mutassuk meg egyszersmind ennek a népnek az ő naprajzi értékét, hogy ebben a néprajzi érték­ben is felismerje önmagát és azt, hogy méltó arra, hogy egy új ezredévbe léphessen be. (Élénk helyeslés.) Én tehát, t. ház, tekintettel ép arra, hogy itt veszendőbe menő dolgokról van szó, első sor­ban arra kérem a t. minister urat: legyen szives, váltsa be szavát bármely formában, de akként, hogy az a mozgalom, a mely e téren keletkezett s a mely valósággal csak olyan okoknál fogva szünetel és hanyatlik, a mely okok, fájdalom, társadalmunk jelenlegi állapotában rejlenek s a melyeken pillanatnyilag sem változtathatunk, hogy ezek az első nyomok, ez az első csira ne pusztuljon ki, hanem hogy az ethnographia ta-

Next

/
Oldalképek
Tartalom