Viga Gyula: Hármas határon (Officina Musei 4. Miskolc, 1996)

A FELSŐ-BODROGKÖZ 18-20. SZÁZADI ÁLLATTARTÁSHOZ (Megjegyzések a Bodrogköz történeti ökológiájához)

életmódját, de a lokális gazdaságtörténeti források nem elégségesek a részletek árnyalásához. Az ármentesítés, a vízrendezés sok tekintetben átformálta a települések egész létfenntartási szisztémáját, vele együtt a korábbi települési hierarchiát is. Az erdőirtások és a vízmentesítés hatására az állattartás igen jelentős része a határhasználat kötött rendszerébe illeszkedett, de a települések egy része, - nem lévén lehetőség a természet változtathatatlan részeinek átalakítására -, részleteiben megőrizhette a korábbi kiterjedt legelőit. Ezek hasznosítása is egyre inkább egy újfajta gazdasági stratégia része lett, de a jelentős állatállománynak az év egyik felében való legeltetése is jelentős gazdasági eredményt jelenthetett. Valójában nagyon egyszerűnek tűnik az erdőirtások, vízrendezés és a művelhető területek megnövekedése közötti összefüggés, de a táj népesedéstörténeti, birtoklástörténeti folyamatai erőteljesen árnyalják ezt a képet. S kellő mennyiségű adat hiányában magának a tartásmód változásának folyamatai sem egyértelműen áttekinthetőek. A gazdagon adatolható rétgazdálkodás, a szénamunka gazdag hagyománya engem arra int, hogy a 18-19. századi állattartást is erősebben kettős üzemszervezetűnek tartsam. A recens adatok azt jelzik, hogy az áradásokhoz csak a takarmánybázis biztosításával lehetett alkalmazkodni, s az egész éven át történő legeltetés kiszámíthatatlan következménynyel járt mind a földesúri, mind a jobbágy-paraszti gazdaságokra nézve. Ebben a szisztémában a legeltetést és a rétgazdálkodást, takarmányozást nem különálló üzemformaként kell értelmeznünk, hanem egyetlen rendszer egymást kiegészítő részeként, ahol a kettőnek akár évenként, évszakonként is eltérő szerepe, jelentősége és lehetősége volt. Ezek a feltételek térben és időben is változóak voltak, amelyek az egyes települési térszínek lakói számára más-más alkalmazkodási formákat, részleteiben eltérő létfenntartási szisztémákat „írtak elő". Ez önmagában is arra figyelmeztet, hogy csak további lokális vizsgálatokkal lehetne értelmezni ezeket a tájon belüli formációkat, s hogy magának a Bodrogköznek a hagyományos népi műveltsége sem értelmezhető egységesként. A tájátalakítás új struktúrát teremtett, ami persze nem jelenti azt, hogy pl. az Ung-vidék, Bodrogköz, Ecsedi-láp egyes településeinek területhasznosítását, népességük létfenntartási szisztémáit, alkalmazkodási formáit nem lehetne összehasonlítani egymással, de semmiképp nem jelenti azt, hogy ezek a tájak, népcsoportok, műveltségi formációk egészükben összevethetők lennének. A hasonló táji adottságok, hasonló ökoszisztémák nem feltétlenül hoznak létre azonos műveltséget. Csupán a vizsgálat egyetlen metszete az, ahol az említett tájak műveltsége egyértelműen hasonló jegyeket mutat: a vízjárta tájak és az ember viszonya, ill. az ember tájformáló tevékenysége. Ez az életmód csöppet sem elhanyagolható része, de a műveltségnek csak egyik szelete. Nem lényegtelen utalni arra a párhuzamosságra, ami a Bodrogköz ármentesítése és a táj parasztságának lassú polgárosodása között kimutatható.

156 Ennek lényegében feltétele a táj átalakítása, s hogy mégis igen lassú, retardált folyamatként zajlik, abban elsősorban a birtokstruktúra sajátosságai, valamint a határmódosításokkal létrejött tájigazdasági kapcsolatrendszer szerepe volt meghatározó. 156 Kosa László 1991.